Az előléptetés, ami mindent megváltoztatott: Magdi története a budapesti irodából

– Magdi, beszélhetnénk egy percre? – szólt rám halkan a főnököm, Katalin, miközben épp a kávémat próbáltam kiönteni a céges konyhában. A kezem remegett, ahogy visszatettem a bögrét a pultra. Tudtam, hogy ma lesz a nagy nap: végre eldől, ki kapja meg az osztályvezetői pozíciót. Hónapok óta erre készültem, túlóráztam, vittem haza a munkát, és mindenki azt mondta, hogy egyértelműen én vagyok a legesélyesebb.

Katalin irodájában furcsa csend fogadott. Az ablakon át láttam a budapesti belváros szürke háztetőit, ahogy a tavaszi eső lassan csorgott le az üvegen. – Magdi, nagyon sajnálom, de úgy döntöttünk, hogy az új osztályvezető nem te leszel – mondta halkan. – Egy külsős kolléganőt veszünk fel, Szabó Andreát. Nagy tapasztalata van hasonló pozíciókban.

A szavak mintha lelassultak volna. Andrea? Ki ez az Andrea? Miért nem én? Az egész testem zsibbadt lett. – De… én mindent megtettem – suttogtam. Katalin csak bólintott, és valami olyasmit motyogott, hogy „ez nem személyes”.

Aznap délután már csak gépiesen kattintgattam az e-maileket. Kollégáim közül többen odajöttek, hogy „ne csüggedj”, de láttam rajtuk is a meglepetést. Este hazafelé a villamoson bámultam ki az ablakon, és azon gondolkodtam: vajon hol rontottam el? Miért nem voltam elég jó?

Otthon anyám már várt rám vacsorával. – Na, mi volt? Megkaptad? – kérdezte reménykedve. Csak megráztam a fejem. – Hát ez hihetetlen! – csattant fel. – Ennyi év után! Nem hagyhatod annyiban! – A hangja egyszerre volt dühös és aggódó.

A testvérem, Gábor is ott ült az asztalnál. – Tudod, Magdi, néha nem éri meg ennyire beleölni magad a munkába – mondta vállat vonva. – Lehet, hogy máshol jobban értékelnének.

De én nem akartam máshol dolgozni. Ez volt az életem. Az irodában töltött hosszú esték, a közös ebédek, a nevetések… Most mindez értelmetlennek tűnt.

Másnap reggel Andrea már ott ült Katalin irodájában. Magas volt, elegáns, magabiztosan mosolygott mindenkire. A kollégák suttogtak: „Ő az új főnök.” Próbáltam kedves lenni vele, de belül forrtam a dühtől és a csalódottságtól.

Egy hét múlva már mindenki hozzá igazodott. Andrea új szabályokat vezetett be, átszervezte a csapatot. Engem háttérbe szorítottak: kevesebb feladatot kaptam, és úgy éreztem, mintha láthatatlanná váltam volna.

Egy este anyám újra szóba hozta: – Magdi, nem akarod megkérdezni Katalintól, miért nem téged választottak? Legalább tudnád az okát.

Sokáig vacilláltam, de végül összeszedtem magam és bekopogtam Katalinhoz.

– Magdi, tudom, hogy csalódott vagy – kezdte óvatosan –, de Andreának tényleg nagyobb tapasztalata van vezetőként. Te nagyon jó vagy abban, amit csinálsz, de talán még fejlődnöd kell bizonyos területeken.

– Mégis miben? – kérdeztem remegő hangon.

– Kommunikációban… és abban, hogy jobban kiállj magadért – mondta halkan.

Hazafelé menet végig ezen gondolkodtam. Tényleg túl visszahúzódó vagyok? Nem tudok elég határozottan fellépni? Otthon Gábor csak legyintett: – Ne hagyd magad! Ha most nem állsz ki magadért, soha nem fogsz előrébb jutni.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak gyerekkori emlékeim: mindig én voltam a csendes lány az osztályban, aki inkább háttérbe húzódik. Most is ezt érzem: mintha mindig mások lépnének előre helyettem.

A következő hetekben próbáltam változtatni. Jelentkeztem egy kommunikációs tréningre, és igyekeztem aktívabb lenni a megbeszéléseken. Andrea néha elismerően bólintott, de legtöbbször úgy éreztem: már késő.

Egy péntek délután Katalin odajött hozzám: – Magdi, látom rajtad az igyekezetet. Ne add fel! Lehet, hogy most nem sikerült, de lesz még lehetőséged.

De vajon tényleg lesz? Vagy csak magamat áltatom?

Most itt ülök a Margitszigeten egy padon, nézem a Dunát és azon gondolkodom: vajon érdemes tovább harcolni az álmaimért? Vagy ideje lenne elfogadni, hogy néha mások kerülnek előtérbe helyettünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Harcolnátok tovább vagy továbblépnétek?