Az Elveszett Álmok Útján: Egy Önzés Nélküli Élet Drámája

„Ez itt a sor, ahol mindent feladunk?” kérdeztem remegő hangon, miközben a hideg szél az arcomba csapott. „Igen, itt van! Kövess engem. Én vagyok a 452-es, te pedig a 453-as,” válaszolta egy középkorú nő, akinek arcán a fáradtság és a reménytelenség keveréke tükröződött. „Ó, nem… Mikor kerül ránk a sor?” kérdeztem aggódva. „Ne aggódj…” mondta halkan, de hangjában nem volt meggyőződés.

Ahogy ott álltam a sorban, gondolataim visszarepítettek az időben. Gyermekkoromban mindig azt tanították nekem, hogy mások boldogsága az elsődleges. Anyám, Katalin, egyedül nevelt fel minket három testvérrel. Mindig azt mondta: „A család az első, soha ne felejtsd el!” És én soha nem felejtettem el. De vajon milyen áron?

Az iskolában is mindig igyekeztem segíteni másoknak. Ha valaki nem értett valamit a matekórán, én voltam az első, aki felajánlotta a segítségét. A barátaim mindig számíthattak rám, ha szükségük volt valakire, aki meghallgatja őket. De ahogy teltek az évek, egyre inkább úgy éreztem, hogy valami hiányzik az életemből.

A főiskolán találkoztam Balázzsal. Ő volt az első szerelmem, és úgy éreztem, hogy végre valaki engem is értékel azért, aki vagyok. De hamarosan kiderült, hogy Balázs is csak magának akart engem. Mindig azt várta el tőlem, hogy támogassam őt mindenben, miközben ő soha nem volt ott számomra. Egy nap azt mondta: „Tudod, hogy mennyire fontos nekem ez az állásinterjú. Nem hiszem el, hogy nem tudsz velem jönni!” És én megint engedtem.

Az évek során egyre inkább elveszítettem önmagamat. A családom és a barátaim elvárásai közé szorulva próbáltam megfelelni mindenkinek. A munkahelyemen is mindig mások igényeit helyeztem előtérbe. Amikor a főnököm megkért, hogy maradjak túlórázni, soha nem mondtam nemet. „Te vagy az egyetlen, akire mindig számíthatok,” mondta egyszer. És én büszke voltam erre.

De ahogy ott álltam a sorban, rájöttem, hogy mindezek az áldozatok nem hozták meg azt a boldogságot és elégedettséget, amire vágytam. Az életem egy végtelen körforgássá vált, ahol mindig mások igényeit helyeztem előtérbe, miközben saját álmaim és vágyaim háttérbe szorultak.

Egy nap azonban minden megváltozott. A testvérem, Anna felhívott és sírva mondta: „Szükségem van rád! Nem tudom egyedül megoldani ezt a problémát.” És én ismét ott voltam neki. De amikor hazaértem, rájöttem, hogy már nem bírom tovább. Az önzetlenségem ára túl magas volt.

Elkezdtem keresni önmagamat. Elmentem egy pszichológushoz, aki segített megérteni, hogy miért érzem magam ennyire elveszettnek. „Mindenkinek szüksége van arra, hogy néha önző legyen,” mondta egyszer. „Ha mindig csak másoknak adsz, végül semmi sem marad számodra.” Ezek a szavak mélyen megérintettek.

Elkezdtem apró lépéseket tenni annak érdekében, hogy visszataláljak önmagamhoz. Elkezdtem újra festeni, amit gyerekkoromban annyira szerettem. Találkoztam régi barátokkal és új emberekkel ismerkedtem meg. És bár még mindig nehéz volt nemet mondani másoknak, lassan megtanultam megvédeni saját határaimat.

De vajon van még esélyem visszatalálni önmagamhoz? Vagy örökre elvesztem az önzetlenség útvesztőjében? Ezek a kérdések még mindig kísértenek engem minden nap.