Az elveszett igazság: Egy anya vallomása a fia titkairól

– Ki maga? – kérdeztem remegő hangon, miközben az ajtóban álló, sírástól elcsukló hangú lányra néztem. Az eső verte a házunk régi ablakait, mintha a világ is együtt zokogna vele. – Én… én Dóra vagyok – felelte, és a keze szorosan markolta a kabátja ujját. – A fia, Gergő menyasszonya.

A szó, menyasszony, mintha pofon csapott volna. Gergő? Az én fiam? Hogy lehet, hogy erről sosem tudtam? A szívem vadul vert, miközben beengedtem a lányt. Dóra leült a kanapéra, és zokogva mesélni kezdett. – Már három hete nem hallottam felőle. Azt mondta, el kell utaznia vidékre dolgozni, de azóta semmi… A telefonja ki van kapcsolva. Azt hittem, talán ön tud valamit.

Nem tudtam semmit. Az utolsó beszélgetésünk is csak egy futó telefonhívás volt: „Anya, minden rendben van, ne aggódj!” – mondta akkor Gergő. De most, ahogy Dóra sírását hallgattam, rájöttem, mennyire felszínesek voltak ezek a beszélgetések. Hányszor kérdeztem meg tőle igazán, hogy hogy van? Hányszor ültem le vele úgy beszélgetni, mint régen, amikor még kisfiú volt?

Dóra elővett egy fényképet. Gergő volt rajta, mosolyogva ölelte át őt egy balatoni stégen. – Ezt tavaly nyáron készítettük – mondta halkan. – Azt hittem, mindent tudok róla… De most már abban sem vagyok biztos, hogy ki ő valójában.

A szavak belém martak. Vajon én tudtam-e valaha is, ki az én fiam? Az utóbbi években csak sodródtunk egymás mellett. A férjem, László mindig azt mondta: „A fiúk ilyenek. Majd visszatalál.” De most már nem voltam biztos benne.

Aznap este Dóra nálunk maradt. Nem tudtam elaludni; csak forgolódtam az ágyban, miközben László halkan hortyogott mellettem. Az emlékek kavarogtak bennem: Gergő első lépései, az első napja az iskolában, amikor sírva bújt hozzám… Mikor lett belőle idegen?

Másnap reggel Dóra csendben ült a konyhában. – Megnézhetem Gergő szobáját? – kérdezte félénken. Bólintottam. Együtt mentünk fel az emeletre. A szoba pont olyan volt, ahogy hagyta: rendetlenül szétdobált ruhák, egy félig olvasott könyv az asztalon, a falon gyerekkori rajzok. Dóra leült az ágy szélére és sírni kezdett.

– Tudja… – kezdte halkan –, Gergő sokszor mondta, hogy magányosnak érzi magát. Hogy nem találja a helyét sehol. Én próbáltam segíteni neki… de talán nem voltam elég.

A szavai mintha nekem szóltak volna. Én sem voltam elég? Vajon hol rontottam el? Miért nem vettem észre a jeleket?

Aznap délután felhívtam Gergő barátait: Zolit és Andrist. Mindketten zavartan válaszoltak. – Nem tudjuk, hol lehet – mondta Zoli. – Az utóbbi időben nagyon visszahúzódó lett… Valami gondja volt a munkahelyén is.

Munkahely? Gergő mindig azt mondta, minden rendben van az irodában. De most kiderült: hónapok óta problémái voltak a főnökével, és többször is fenyegették elbocsátással.

Este Lászlóval összevesztünk. – Miért nem figyeltél jobban rá? – vágtam hozzá dühösen. Ő visszakiabált: – Te sem törődtél vele! Mindig csak dolgoztál! – A veszekedésünk hangosabb volt mindennél; Dóra csendben sírt a másik szobában.

A következő napokban együtt kerestük Gergőt: rendőrségre mentünk, plakátokat ragasztottunk ki a környéken, minden ismerősét felhívtuk. Minden este reménykedve néztem az ajtóra: hátha egyszer csak belép rajta.

Egy héttel később kaptunk egy telefont: Gergőt látták egy vidéki kisvárosban, ahol alkalmi munkákat vállalt. Azonnal autóba ültünk Dórával és Lászlóval.

Amikor megtaláltuk őt egy rozoga albérletben, alig ismertem rá: lefogyott, szakállas volt és fáradt szemű. Amikor meglátott minket, először dühös lett: – Miért jöttetek ide? Nem akarom, hogy sajnáljatok!

Dóra odafutott hozzá és átölelte. Én csak álltam ott bénultan.

– Miért nem szóltál? – kérdeztem végül halkan.

Gergő lehajtotta a fejét. – Mert úgy éreztem, senkit sem érdekel igazán, mi van velem… Mindig csak azt hallottam: „Légy erős! Oldd meg!” De én már nem bírtam tovább.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Odaültem mellé és megfogtam a kezét.

– Sajnálom… Annyiszor el akartam mondani neked mindent, de féltem… Féltem attól, hogy csalódást okozok nektek.

Aznap este hosszú órákon át beszélgettünk: először őszintén, minden titkot kimondva. Kiderült: Gergő depresszióval küzdött évek óta; félt segítséget kérni tőlünk vagy bárkitől.

Hazafelé menet csendben ültem az autóban. Vajon hány családban történik ugyanez? Hány szülő nem ismeri igazán a saját gyermekét? Hányan élünk egymás mellett némán, titkokkal terhelve?

Most már tudom: soha nem késő újrakezdeni a beszélgetést. Soha nem késő odafigyelni egymásra.

De vajon elég lesz-e ez ahhoz, hogy begyógyítsuk a régi sebeket? Ti mit tennétek a helyemben?