Az elveszett lányom: Egy anya vallomása a családi törésvonalakról

– Dóra, kérlek, legalább az apád születésnapjára gyere el! – a hangom remegett, ahogy a telefonba suttogtam. A konyhaasztalnál ültem, a kezem görcsösen markolta a bögrét, mintha attól vártam volna erőt. Az ablakon túl a novemberi eső kopogott, mintha csak az én könnyeimet utánozná.

– Anya, ne kezdjük megint! – Dóra hangja fáradt volt, idegen. – Gáborral már megbeszéltük, hogy most nem megyünk sehova. Dolgunk van.

– De hát ez az apád hatvanadik születésnapja! – próbáltam visszafojtani a kétségbeesést. – Nem lehetne csak egy órára…?

– Nem érted meg? – vágott közbe Dóra. – Gábor nem akar menni, és én sem érzem jól magam nálatok. Mindig csak a szemrehányások…

A vonal megszakadt. Ott maradtam a csendben, csak a hűtő zúgása és az eső hangja töltötte be a lakást. Azóta minden nap ezen a beszélgetésen rágódom. Hol rontottam el? Miért lett ilyen távolságtartó a lányom?

Dóra mindig is érzékeny gyerek volt. Kicsi korában hozzám bújt, ha félt, és együtt nevettünk a legapróbb dolgokon is. Aztán jött Gábor. Először örültem neki: rendes fiú, dolgozik, udvarias volt velünk. De ahogy telt az idő, valami megváltozott. Dóra egyre ritkábban jött haza, telefonon is csak futólag beszéltünk. Gábor szinte sosem szólt hozzánk, ha mégis, akkor is csak röviden, feszengve.

Az első nagy veszekedés akkor történt, amikor Dóra bejelentette: nem akarja nálunk ünnepelni a karácsonyt. – Gábor anyukája egyedül van, neki nagyobb szüksége van ránk – mondta. – Majd máskor találkozunk.

A férjem, László csak némán bólintott, de láttam rajta a csalódottságot. Azóta mintha minden ünnep egyre üresebb lenne. A fiam, Zsolt próbálja oldani a hangulatot, de ő is érzi a feszültséget.

Egyik este Lászlóval ültem a nappaliban.

– Szerinted miért ilyen Dóra? – kérdeztem halkan.

– Talán túl szigorúak voltunk vele – sóhajtott fel László. – Vagy túl sokat vártunk tőle…

– De hát csak azt akartuk, hogy boldog legyen! – törtek fel belőlem a könnyek.

László átölelt, de én csak egyre üresebbnek éreztem magam.

Aztán jött az apja születésnapja. Dóra nem jött el. Egy üzenetet küldött: „Boldog születésnapot, Apa! Majd bepótoljuk.” László egész este csak bámulta a telefont.

Azóta sem találkoztunk személyesen. Próbáltam hívni Dórát, de vagy nem vette fel, vagy sietve lerázott. Zsolt egyszer azt mondta: – Anya, lehet, hogy Gábor féltékeny ránk. Vagy egyszerűen csak nem akarja megosztani Dórát.

Próbáltam beszélni Gáborral is. Egy vasárnap délután átmentem hozzájuk egy tálca süteménnyel.

– Szia Gábor! – mosolyogtam rá erőltetetten.

– Szia – felelte hűvösen.

– Beszélhetnénk egy kicsit? – kérdeztem.

– Most épp dolgozom – mondta, és már fordult is vissza a számítógépéhez.

Dóra a konyhában mosogatott. Odamentem hozzá.

– Kicsim… mi történt velünk? Miért nem jössz haza?

– Anya… kérlek… ne most! – suttogta Dóra, és láttam rajta: sírni fog.

– Csak szeretném tudni…

– Nem bírom ezt! – fakadt ki végül Dóra. – Mindig azt érzem, hogy nem vagyok elég jó nektek! Hogy mindig csak azt nézitek, mit csinálok rosszul!

– De hát mi szeretünk téged! – mondtam kétségbeesetten.

– Akkor fogadjatok el olyannak, amilyen vagyok! És fogadjátok el Gábort is!

Akkor értettem meg először igazán: talán tényleg hibáztunk. Talán túl sokat vártunk el tőle, túl sokszor kritizáltuk Gábort is. De hogyan lehet ezt jóvátenni? Hogyan lehet visszahozni azt a közelséget, ami valaha természetes volt?

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon más családokban is így van ez? Vajon hány anya érzi még úgy magát Magyarországon, mint én most? Hogy elveszítette a lányát anélkül, hogy észrevette volna…

Ha valaki olvassa ezt a vallomást: ti mit tennétek a helyemben? Lehet még hidat építeni két generáció között, ha már ennyire mély lett a szakadék?