Az elveszett lányom: Egy apa vallomása a családi hűség és önállóság harcáról

– Dóra, kérlek, legalább most gyere el! – A hangom remegett a telefonban, ahogy a nappali ablakán át bámultam ki a szürke, márciusi esőbe. A torta már félig meg volt kenve a konyhában, az illata betöltötte a lakást. A feleségem, Ágnes, csendben törölgette a poharakat az asztalnál.

– Apa, ne haragudj, de Gábor azt mondta, most inkább otthon maradjunk – felelte Dóra halkan. A háttérben hallottam Gábor hangját: „Mondd meg neki, hogy majd máskor!”

– De hát ez a hatvanadik születésnapom! – kiáltottam kétségbeesetten. – Mindig együtt ünnepeltünk! Mi változott meg benned?

Dóra hallgatott. Aztán csak annyit mondott: – Sajnálom, apa. Most mennem kell.

Letettem a telefont. Az ujjaim görcsösen szorították a kagylót. Ágnes rám nézett, szemében ugyanaz a fájdalom tükröződött, amit én is éreztem.

Nem így képzeltem el az öregedést. Mindig azt hittem, hogy Dóra lesz az, aki majd mellettünk áll, amikor már nehezebben mozdulunk, amikor egy-egy ünnep vagy hétköznapi vacsora is különleges alkalommá válik. Gyerekkorában minden este együtt néztük a mesét, együtt főztünk lecsót nyaranta a Balaton-parti nyaralóban. Még az első szerelmi csalódásánál is hozzám bújt sírva.

Aztán jött Gábor. Udvarias volt, csendes, mindig mosolygott – de valahogy sosem tudtam igazán közel engedni magamhoz. Az esküvő után Dóra mintha egy másik ember lett volna. Egyre ritkábban jött haza, és ha mégis, mindig sietett vissza hozzá. Eleinte azt hittem, csak az újdonság varázsa – de aztán egyre többször mondta le a közös programokat.

Egyik vasárnap délután Ágnessel ültem a konyhában.

– Szerinted mi történik velük? – kérdeztem halkan.

Ágnes sóhajtott. – Nem tudom. Néha úgy érzem, mintha Dóra már nem is lenne a mi lányunk. Mintha minden döntését Gábor hozná meg helyette.

– De hát Dóra mindig olyan önálló volt! – fakadtam ki. – Emlékszel, amikor tizennyolc évesen egyedül utazott el Pestre tanulni? Soha nem félt kiállni magáért.

Ágnes csak bólintott.

A születésnapom estéjén végül csak ketten ültünk az asztalnál. A tortából alig ettünk pár falatot. A telefon néma maradt.

Másnap reggel Dóra üzenetet írt: „Bocsáss meg, apa! Gábor szerint most fontosabb, hogy kettesben legyünk. Majd bepótoljuk.”

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy dühöngjek.

A következő hetekben próbáltam beszélni vele. Meghívtam őket vacsorára – mindig találtak kifogást. Anyák napján Ágnesnek csak egy csokor virágot küldött futárral. Karácsonykor is csak egy órára ugrottak be; Gábor végig az óráját nézte.

Egy este elhatároztam, hogy személyesen keresem fel őket. Felmentem hozzájuk Zuglóba. Dóra ajtót nyitott; fáradtnak tűnt.

– Apa… most nem alkalmas – mondta zavartan.

– Csak beszélni szeretnék veled! – kérleltem.

Gábor ekkor jelent meg mögötte.

– Jó estét, László bácsi – biccentett hűvösen. – Most tényleg nem alkalmas. Dóra fáradt.

– Dóra tud magáról dönteni! – csattantam fel.

Dóra lesütötte a szemét.

– Kérlek… menj most haza – suttogta.

Hazafelé menet úgy éreztem magam, mint akit kizártak a saját életéből.

Azóta is minden nap azon gondolkodom: hol rontottam el? Túl sokat vártam tőle? Túl szorosra fogtam a gyeplőt? Vagy éppen ellenkezőleg: túl sok szabadságot adtam neki? Vajon Gábor tényleg ennyire uralkodik felette? Vagy Dóra maga választotta ezt az utat?

Egyik este Ágnes odabújt hozzám az ágyban.

– Talán idővel visszatalál hozzánk – suttogta reménykedve.

De én már nem vagyok biztos benne. Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat a családokat, ahol a gyerekek felnőttként is hazajárnak vasárnaponként ebédelni, ahol az unokák zsivaja tölti be a lakást.

A barátaim szerint engedjem el Dórát; majd rájön magától is, mit veszít. De én nem tudok nem aggódni érte. Félek, hogy egyszer majd késő lesz mindent helyrehozni.

Talán csak annyit szeretnék kérdezni tőletek: ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet várni arra, hogy egy gyermek újra hazataláljon? Vajon tényleg elveszíthetjük azt, akit a legjobban szerettünk?