„Az én családom igazi élősködők”: Hogyan döntöttünk Márkkal úgy, hogy végre határt húzunk

– Már megint itt vannak? – kérdezte Márk, miközben az ablakon át nézte, ahogy anyám és az öcsém, Gergő, kipakolják a csomagtartóból a szatyrokat. A hangjában fáradtság és düh keveredett. Én csak némán bólintottam, miközben a gyomrom görcsbe rándult. Tudtam, mi következik: újabb hétvége, amikor a saját lakásunkban is vendégnek érezhetem magam.

Gyerekkorom óta azt tanultam, hogy a család mindennél fontosabb. Anyám mindig azt mondta: „Mi összetartunk, bármi történjék is.” De amióta Márkkal összeköltöztünk a XIII. kerületben, mintha a családom ezt úgy értelmezte volna, hogy az ajtónk mindig nyitva áll – szó szerint és átvitt értelemben is. Anyám hetente kétszer jött át „csak egy kávéra”, de mindig hozott magával egy adag mosnivalót vagy épp Gergőt, aki huszonhat évesen még mindig nem tudott egyedül boldogulni.

– Szia, kicsim! – csókolt arcon anyám, miközben máris a hűtőhöz sietett. – Ugye nem baj, ha itt hagyom ezt a kis lecsót? Otthon megint elromlott a hűtő.

Márk rám nézett, de nem szólt semmit. Tudtam, hogy elege van. Én is fáradt voltam. Fáradt attól, hogy sosem lehetünk kettesben, hogy minden hétvégén valaki nálunk alszik, hogy a saját otthonunkban is idegennek érzem magam.

Aznap este, amikor végre elmentek, Márk leült mellém a kanapéra.

– Meddig akarod ezt még csinálni? – kérdezte halkan. – Ez nem normális. Nem vagyunk szálloda.

Nem tudtam mit mondani. Szerettem volna megvédeni anyámat és Gergőt, de közben éreztem, hogy Márknak igaza van. Az utóbbi időben már én is kerültem a saját otthonomat. Inkább bent maradtam tovább az irodában, csak hogy ne kelljen újabb családi „látogatást” átélnem.

A következő héten anyám már csütörtökön felhívott:

– Kicsim, pénteken jönnénk Gergővel. Ugye nem gond? – kérdezte olyan természetességgel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Anya… – kezdtem bizonytalanul. – Nem lehetne most kihagyni? Fáradtak vagyunk Márkkal.

A vonal másik végén csend lett.

– Hát persze… ha már terhünkre vagyunk… – mondta végül sértődötten.

Ez volt az első repedés. Onnantól kezdve minden találkozás feszültté vált. Anyám szemrehányóan nézett rám, Gergő duzzogott, apám pedig csak annyit mondott: „Egy család vagyunk. Ez így szokás.”

Márk egyre többször hozta szóba, hogy beszélni kellene velük komolyan.

– Nem akarok veszekedést – mondtam neki egy este sírva. – Félek, hogy elveszítem őket.

– De közben elveszíted magadat is – válaszolta halkan.

Végül egy vasárnap délután leültünk mindannyian az étkezőasztalhoz. A levegő szinte vibrált körülöttünk.

– Szeretünk titeket – kezdte Márk határozottan –, de szükségünk van a saját terünkre is. Nem tudjuk minden hétvégén vendégül látni a családot.

Anyám arca eltorzult.

– Hát ezért neveltünk fel? Hogy most kidobj minket a saját lányunk?

Gergő csak annyit mondott: – Neked könnyű, neked van kihez hazamenni…

A szívem majd megszakadt. Próbáltam magyarázni: nem arról van szó, hogy nem szeretem őket, csak szeretném végre élni a saját életemet is. De mintha falnak beszéltem volna.

Azóta eltelt három hónap. Anyám ritkábban hív fel, Gergő pedig teljesen elzárkózott tőlem. Apám néha ír egy-egy üzenetet: „Remélem, jól vagy.”

Márkkal közelebb kerültünk egymáshoz, de bennem ott maradt az üresség és a bűntudat. Vajon önző voltam? Vagy végre felnőttem?

Néha azon gondolkodom: lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben nemet mondasz neki? És vajon megbocsát-e nekem valaha az anyám?