Az én férjem, a fösvény: Egy válás határán

– Jázmin, már megint égve hagytad a villanyt a fürdőben! – harsant fel Gábor hangja a konyhából, miközben én a mosogatónál álltam, és próbáltam elrejteni remegő kezemet. A tányérok csörömpölése elnyomta a szívem dobogását, de a férjem szavai mindig áthatoltak mindenen.

– Bocsánat, elfelejtettem – suttogtam, de tudtam, hogy nem elég hangos. Gábor sosem hallotta meg az ilyen bocsánatkéréseket. Vagy nem is akarta meghallani.

Az első években még hittem abban, hogy minden házasságban vannak hullámvölgyek. Hogy majd elmúlik ez a görcsös ragaszkodás minden forinthoz, hogy majd egyszer újra nevetünk együtt, mint régen. De ahogy telt az idő, Gábor egyre inkább csak számokban gondolkodott. A közös vacsorák helyett Excel-táblázatokban vezette a kiadásokat. Minden hónap végén leültetett maga mellé a kanapéra, és részletesen elszámoltatta velem a bevásárlástól kezdve a fodrászig mindent.

– Miért kellett háromszor is venni kenyeret ezen a héten? – kérdezte egyszer, miközben a szemüvegét igazgatta az orrán. – Tudod te, mennyibe kerül ez éves szinten?

– Gábor, csak vendégek jöttek… – próbáltam magyarázni.

– Akkor legközelebb szólj előre! – vágott közbe. – Nem vagyunk milliomosok.

Pedig nem voltunk szegények. Gábor jó állásban dolgozott egy budapesti cégnél, én pedig könyvtárosként kerestem kevesebbet. Mégis minden fillért meg kellett indokolnom. Ha vettem magamnak egy új ruhát, hetekig bűntudatom volt miatta. Ha anyámnak vittem egy csokor virágot névnapjára, Gábor azt mondta: „Majd én veszek neki valamit az akciós polcról.”

A barátnőim már régóta mondogatták: – Jázmin, nem normális ez! Egy férj nem lehet ennyire szűkmarkú! De én mindig mentegettem őt. „Csak takarékos… csak félti a jövőnket…” – ismételgettem magamnak is.

Aztán jött az első karácsony, amikor Gábor egy borítékot adott át nekem: benne egy lista arról, mennyit költött rám egész évben. „Így legalább átlátod te is” – mondta mosolyogva. Akkor először éreztem azt, hogy valami végleg eltört bennem.

Azóta minden nap egy újabb kompromisszum volt. A közös nyaralásokat lemondtuk, mert „minek utazni, itthon is lehet pihenni”. A baráti összejöveteleket kerülte, mert „csak pénzkidobás”. Egyedül mentem moziba, színházba; néha úgy éreztem magam, mintha özvegy lennék egy élő férj mellett.

Egy este anyám hívott fel:
– Jázminkám, minden rendben van nálatok? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában…

– Persze, anya… csak sok a munka – hazudtam neki. Nem akartam terhelni őt az én gondjaimmal. De amikor letettem a telefont, sírva fakadtam.

Gábor sosem értette meg az érzelmeimet. Ha sírtam, azt mondta: „Ne dramatizálj!” Ha nevettem volna, azt kérdezte: „Mi olyan vicces?” Egyre inkább úgy éreztem magam mellette, mint egy árnyék.

A legrosszabb mégis az volt, amikor a saját értékemet kezdtem el megkérdőjelezni. Vajon tényleg túl sokat akarok? Tényleg önző vagyok, ha szeretnék néha egy kávét meginni a barátnőimmel? Vagy ha vágyom arra, hogy valaki megöleljen csak úgy?

Egyik este Gábor később jött haza a szokásosnál. Én már pizsamában ültem az ágyon, kezemben egy régi fényképpel: az esküvőnkön készült róla és rólam. Akkor még boldog voltam. Akkor még hittem abban, hogy szeret.

– Mit nézel? – kérdezte gyanakodva.

– Csak emlékezem – feleltem halkan.

– Felesleges nosztalgiázni. Az élet nem mese – mondta ridegen.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Hajnalban felkeltem, és leültem a konyhaasztalhoz. Elővettem egy papírt és írni kezdtem: „Miért maradok még mindig ebben a házasságban?” A lista hosszú lett: félelem a magánytól, anyagi bizonytalanság, remény arra, hogy egyszer talán változik valami… De egyik sem volt elég erős indok.

Másnap reggel Gábor már munkába indult, amikor én felhívtam Zsuzsát, a legjobb barátnőmet.
– Zsuzsa… szerinted normális ez? Hogy minden nap attól félek, mit fog szólni ahhoz, amit csinálok?

Zsuzsa hallgatott egy pillanatig.
– Jázmin… te mindig másokat helyeztél magad elé. De most már ideje lenne magadra is gondolni.

Aznap először éreztem azt hosszú idő után, hogy talán van kiút ebből az aranykalitkából. Hogy talán nem vagyok önző, ha végre magamat választom.

Most itt ülök a konyhában, előttem egy csésze kávé – amit magamnak főztem –, és azon gondolkodom: vajon tényleg én vagyok az oka mindennek? Vagy csak túl sokáig hittem abban, hogy majd más megváltozik helyettem?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet tűrni azt, hogy valaki mellettünk él ugyan, de sosem velünk?