„Az én fiam éhen halna nélkülem” – Egy anyós vallomása a családi asztalnál
– Már megint annyi krumplit pucolsz, mintha egy egész hadseregnek főznél, Ilona! – szólt rám Zsuzsa, a szomszédasszonyom, miközben a konyhaasztalnál ültem, és egy nagy lavórba hámoztam a burgonyát.
– Hát, Zsuzsikám, tudod jól, hogy a fiam szereti a jó magyaros ételeket. A menyem, Eszter… hát, ő inkább rendel valami pizzát vagy mirelit kaját melegít. Szegény fiam, ha rám nem számíthatna, már rég éhen halt volna – sóhajtottam, és letöröltem egy könnycseppet az arcomról.
Zsuzsa csak legyintett. – Ugyan már, Ilona! A fiatalok már nem úgy élnek, mint mi. De hát te is tudod, hogy nem lehet örökké mindent helyettük csinálni.
De én nem tudtam elengedni. Minden héten legalább háromszor főztem Gábornak. Húslevest, pörköltet, rakott krumplit – mindent, amit gyerekkorában szeretett. Eszter sosem kérte, hogy segítsek, de én úgy éreztem, muszáj. Mert ha nem én főzök rájuk, akkor ki?
Egyik este Gábor átjött értem. – Anya, ne haragudj, de Eszter szeretné, ha mostantól kevesebbet járnál át hozzánk. Azt mondja, úgy érzi, mintha nem bíznál benne.
A szívem összeszorult. – Nem bíznék benne? Gábor, hát nem látod? Nem tud főzni! Te is mondtad már százszor, hogy hiányzik a rendes étel.
Gábor zavartan nézett rám. – Anya… néha tényleg hiányzik. De Eszter dolgozik egész nap. Fáradt. És… én is tudok főzni magamnak, ha kell.
Mintha pofon vágtak volna. Hát ezért dolgoztam egész életemben? Hogy most azt mondja: „Tudok főzni magamnak”? Hogy ne legyen rám szüksége?
Másnap Eszter hívott fel. – Ilona néni, szeretném megkérni szépen, hogy ne hozzon át több ételt. Szeretném én is megtanulni a magyar konyhát… de így sosem lesz rá lehetőségem.
A hangja remegett. Először éreztem benne valami őszinteséget. De mégis… hogyan engedhetném el? Hiszen az anyaságom része volt mindig is a gondoskodás.
Este egyedül ültem a konyhában. A húsleves illata betöltötte a lakást. A telefonomra néztem: üzenet Gábortól. „Anya, szeretlek. De kérlek, adj nekünk teret.”
A könnyeim potyogtak a levesbe. Eszembe jutottak azok az idők, amikor még minden vasárnap együtt ültük körbe az asztalt. Amikor Gábor még kisfiú volt, és csak azt ette meg, amit én főztem neki.
Most pedig egy idegen nővel osztja meg az életét – és az asztalát is.
Egy hétig nem mentem át hozzájuk. A telefonom némán hevert az asztalon. Végül Eszter keresett fel személyesen.
– Ilona néni… hoztam egy kis süteményt. Az első próbálkozásom – mondta zavartan mosolyogva.
Megkóstoltam. Túl édes volt és kissé nyers maradt a tészta. De láttam rajta az igyekezetet.
– Tudja… szeretném megtanulni azokat az ételeket, amiket Gábor szeretett gyerekkorában. Megtanítana rá? – kérdezte halkan.
A szívem megremegett. Talán most először láttam benne azt a fiatal nőt, aki tényleg szeretné boldoggá tenni a fiamat.
– Persze, Eszterkém… de csak ha tényleg akarod – mondtam végül.
Azóta minden szombaton együtt főzünk. Néha még össze is veszünk azon, mennyi só kell a levesbe vagy hogy mikor kell beletenni a paprikát a pörköltbe. De már nem érzem magam feleslegesnek.
Gábor pedig mosolyogva ül le az asztalhoz – és végre újra együtt vagyunk.
De vajon tényleg el tudom engedni azt az anyai féltést? Vagy örökre ott marad bennem az aggodalom: nélkülem is boldogulnak majd?