„Az én fiam nem fogja a te házadat javítgatni!” – Hogyan szakadt szét a házasságom anyósom miatt
– Zsolt, ezt nem engedem! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalra csapta a kezét. A porceláncsésze megkoccant, én pedig összerezzentem. Zsolt csak némán bámult maga elé, mintha a linóleum repedéseiben keresné a választ.
– Anya, ez nem a te dolgod – próbálta halkan, de határozottan mondani Zsolt. – Ez az én döntésem is.
– Az én fiam nem fogja a te házadat javítgatni! – vágott vissza Ilona néni. – Nekünk is van elég bajunk. A garázsban beázik a tető, az apádnak fáj a dereka, és ki fogja elvinni a gyógyszereket? Majd te? – fordult felém éles pillantással.
A szívem összeszorult. Gyerekkorom óta arról álmodtam, hogy egyszer felújítom a nagyszüleim régi házát Szolnokon. Az udvaron még mindig ott állt a diófa, ahol apám hintázott gyerekként. Amikor Zsolttal összeházasodtunk, azt hittem, közös álmunk lesz belőle otthont teremteni. De Ilona néni minden alkalmat megragadott, hogy emlékeztessen: Zsolt az ő fia, és neki tartozik elsőbbséggel.
Az első évben még reménykedtem. Zsolt hétvégente kijött velem a házhoz, együtt vakoltunk, festettünk. De minden alkalommal jött egy telefon: „Zsoltikám, elromlott a bojler”, „Zsoltikám, apád elesett”, „Zsoltikám, hozzál kenyeret”. És Zsolt ment. Én meg egyre többször maradtam egyedül a poros szobákban.
Egyik este, amikor már harmadszor mondta le a közös munkát anyja miatt, sírva fakadtam.
– Zsolt, meddig lesz ez így? Mikor lesz végre a mi életünk fontosabb? – kérdeztem remegő hangon.
– Ne haragudj, de anyámék már idősek… – motyogta. – Nem hagyhatom őket cserben.
– És engem cserben hagyhatsz? – kérdeztem vissza.
Nem válaszolt. Csak leült mellém az ágy szélére és halkan sóhajtott.
A következő hetekben egyre ritkábban jött ki velem a házhoz. Egyedül cipeltem a cementes zsákokat, egyedül szedtem le a régi tapétát. A szomszéd néni, Marika néni néha átjött segíteni vagy legalább beszélgetni.
– Drága lányom, ne hagyd magad! – mondta egyszer. – Az anyósok már csak ilyenek. De ha szereted Zsoltot, harcolj érte!
De meddig lehet harcolni valakiért, aki nem harcol érted?
Egy vasárnap délután Ilona néni váratlanul megjelent a háznál. Karba tett kézzel állt az udvaron.
– Mit csinálsz itt egyedül? – kérdezte gúnyosan.
– Amit tudok – feleltem fáradtan. – Próbálom rendbe hozni ezt a házat.
– Felesleges – legyintett. – Zsoltnak nincs ideje ilyenekre. Nekünk szükségünk van rá otthon. Te meg… hát, nem is tudom…
A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Aznap este Zsolt későn jött haza. Megint az anyjánál volt.
– Anyád azt mondta, felesleges próbálkoznom – mondtam neki csendesen.
– Ne foglalkozz vele…
– De te mindig vele foglalkozol! – tört ki belőlem. – Én már nem vagyok fontos?
Zsolt csak hallgatott. A csend mindent betöltött közöttünk.
A következő hónapokban egyre távolabb kerültünk egymástól. Már nem beszéltünk tervekről vagy álmokról. Csak a napi rutin maradt: munka, bevásárlás, néha egy-egy közös vacsora csendben.
Egy este Zsolt bejelentette:
– Anyámék szeretnék, ha odaköltöznénk hozzájuk. Így könnyebb lenne segíteni nekik…
Mintha jeges vízzel öntöttek volna le.
– És mi lesz az álmunkkal? A házzal?
– Majd egyszer…
De tudtam: az az „egyszer” sosem jön el.
Végül elköltöztem a nagyszülők házába egyedül. Zsolt maradt az anyjánál. Hónapokig nem beszéltünk. Néha hallottam róla Marika nénitől: „Zsoltikám most is anyjánál van.”
Egyik este leültem a régi diófa alá és sírtam. Nem csak Zsoltot veszítettem el, hanem azt is, amiben hittem: hogy lehet közös életet építeni úgy, hogy mindenki boldog legyen.
Most itt ülök ebben az üres házban és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet egyszerre két családnak megfelelni? Vagy mindig választani kell? Ti mit tennétek a helyemben?