Az én lakásom, az én szabályaim – Egy anya harca a saját otthonáért

– Ez most komoly, Zsófi? – kérdeztem remegő hangon, miközben a hűtőre ragasztott papírt olvastam. A szívem hevesen vert, mintha valaki ököllel döngetné belülről. „Házirend” – állt a tetején nagy betűkkel, alatta pedig pontokba szedve: „Nincs látogatás este nyolc után”, „Bármilyen változtatást előre egyeztetni kell”, „A hétvégék szigorúan kettesben töltendők”.

A fiam, Gergő, és a menye, Zsófi, két hónapja költöztek be hozzám. Gergő még be sem fejezte az egyetemet, amikor közölte: összeházasodnak. Próbáltam lebeszélni róla. – Fiam, gondold át! Még nincs munkád, nincs biztos jövőd. Miért sietsz ennyire? – kérleltem akkor is, de ő csak legyintett. – Anya, szeretjük egymást. Majd megoldjuk.

Aztán jött a munkahelyi leépítés, Zsófi elvesztette az állását, Gergő pedig csak alkalmi munkákat talált. Nem volt szívem az utcára tenni őket, hát felajánlottam: költözzenek hozzám, amíg összeszedik magukat. Azt hittem, ezzel segítek nekik. De most itt állok a saját konyhámban, és úgy érzem magam, mint egy betolakodó.

– Zsófi, ezt most miért kellett? – fordultam hozzá. Ő épp a mosogatógépet pakolta be.
– Sára néni, csak szeretnénk egy kis rendszert – felelte hűvösen. – Tudja, nekünk is kell egy kis magánélet.
– De hát ez az én lakásom! – csattantam fel. – Itt én éltem harminc évig, én fizetem a rezsit! Hogy képzelitek?
Gergő ekkor lépett be a konyhába. Láttam rajta a feszültséget.
– Anya, kérlek… Próbáljunk meg együtt élni valahogy. Zsófi csak azt szeretné, ha mindenkinek jó lenne.
– Nekem nem jó! – mondtam ki végül azt, amit hetek óta nyeltem le.

Aznap este alig tudtam elaludni. A plafont bámultam, és vissza-visszapörgettem magamban az elmúlt hónapokat. Emlékszem, amikor Gergőt először hoztam haza a kórházból: pici volt és védtelen. Mindent megtettem érte. Most pedig úgy érzem, mintha kizárnának abból az életből, amit én építettem fel.

Másnap reggel csendben készítettem a kávét. Zsófi már a nappaliban ült, laptop előtt.
– Jó reggelt – mondtam halkan.
– Jó reggelt – felelte anélkül, hogy rám nézett volna.
A feszültség tapintható volt. Gergő később csatlakozott hozzánk.
– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte félrehívva.
A hálószobába mentünk.
– Nézd – kezdte –, tudom, hogy nehéz ez neked. De nekünk is kell egy kis tér. Zsófi érzékeny mostanában…
– És én? Én nem számítok? – szaladt ki belőlem.
– Dehogynem! Csak… próbáljunk kompromisszumot kötni.

Kompromisszum? Hányszor hallottam már ezt a szót az utóbbi időben! Mindig nekem kellett engednem: amikor Zsófi átrendezte a nappalit („Jobb így a feng shui!”), amikor Gergő elfelejtette kivinni a szemetet („Majd később!”), vagy amikor hétvégén kizártak a közös programból („Most csak kettesben lennénk…”).

Egyik este aztán betelt a pohár. A barátnőm, Klári néni hívott: – Sára, ugorjak át egy teára?
– Gyere nyugodtan! – feleltem örömmel.
Amikor azonban Klári megérkezett, Zsófi az ajtóban állta útját.
– Sajnálom, de most nem alkalmas – mondta ridegen.
Klári zavartan rám nézett.
– De hát Sára hívott…
– Most pihenünk – vágta rá Zsófi.
Éreztem, ahogy elönt a düh és a szégyen egyszerre.

Aznap este leültem Gergővel beszélni.
– Fiam, ezt nem hagyhatom így tovább. Ez az én otthonom! Nem akarom elveszíteni magam ebben a házban!
Gergő csak hallgatott. Láttam rajta: őrlődik köztem és Zsófi között.
– Anya… próbáld megérteni Zsófit is. Neki sem könnyű itt…
– És nekem könnyű? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.

A következő napokban egyre kevesebbet beszéltünk egymással. A lakásban csend honolt, de ez nem volt békés csend: inkább olyan volt, mint egy vihar előtti nyomasztó némaság.

Egy vasárnap reggel Gergő bejelentette:
– Anya… találtunk egy albérletet Újpesten. Jövő hónapban költözünk.
Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és fájdalmat. Megkönnyebbülést, mert visszakapom az otthonomat; fájdalmat, mert tudtam: valami végleg megváltozott köztünk.

Azóta is sokszor gondolkodom azon: hol rontottam el? Túl sokat engedtem? Vagy túl keveset? Vajon lehet-e úgy segíteni a gyerekeinken, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?

Talán ti is voltatok már ilyen helyzetben… Mit tennétek a helyemben? Hol van az egészséges határ anya és felnőtt gyerek között?