Az én lakásom, az én szabályaim – Egy anya harca a saját otthonáért

– Ez most komoly, Ádám? – kérdeztem remegő hangon, miközben a hűtőre ragasztott papírt bámultam. A fekete filccel írt „Ház Szabályai” lista mintha arcul csapott volna. – Anyu, kérlek, ne csinálj ebből ügyet – mondta a fiam, miközben Zsófi, a felesége, a háttérben keresztbe font karral figyelt. – Csak szeretnénk egy kis rendszert, hogy mindenkinek kényelmes legyen.

A szívem összeszorult. Ez a lakás az én életem munkája volt. Itt nőtt fel Ádám, itt tanult járni, beszélni, itt sírt először szerelmi bánatában. Amikor két éve elvesztette az állását, és Zsófi is nehéz helyzetbe került, gondolkodás nélkül ajánlottam fel nekik a lakást. Én visszaköltöztem anyámhoz Zuglóba, hogy nekik könnyebb legyen. Most meg azt olvasom: „Nincs látogatás este nyolc után”, „Minden változtatást egyeztetni kell”, „A hétvége csak a miénk.”

– Ez még mindig az én lakásom – mondtam halkan, de határozottan. Ádám elfordult, Zsófi pedig rám nézett: – De most mi élünk itt, és szeretnénk otthon érezni magunkat. Nem lehet mindig csak úgy beállítani.

Aznap este sírva mentem haza. Anyám próbált vigasztalni: – Tudod, hogy mindig is makacs voltál, de most talán engedned kellene egy kicsit. De hogyan engedhetnék? Ez nem csak egy lakás volt számomra. Ez volt az otthonom, az emlékeim színtere.

Másnap reggel felhívtam Ádámot. – Beszélnünk kell. Nem érzem magam tiszteletben tartva. – Anya, kérlek… Zsófi is itt van, együtt döntöttünk mindenről. Szükségünk van a saját terünkre.

A következő hetekben egyre ritkábban mentem át hozzájuk. Ha mégis, mindig feszültség volt a levegőben. Egyik este Zsófi szólt rám: – Kérlek, legközelebb szólj előre! Most is épp pihenni akartunk.

Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. A barátnőim azt mondták: – Te vagy a tulajdonos! Ne hagyd magad! De mit ér a tulajdonjog, ha közben elveszítem a fiamat?

Egy vasárnap reggel úgy döntöttem, hogy beszélgetést kezdeményezek velük. – Szeretném visszakapni a lakásomat – mondtam határozottan. Ádám arca elsápadt. – Anya, ezt nem teheted velünk! Most kezdünk talpra állni…

– Én sem tehetem meg magammal, hogy teljesen kiszorulok az életemből – válaszoltam könnyes szemmel.

Hosszú vita következett. Zsófi azt mondta: – Mindig is éreztük, hogy nem bízol bennem igazán. Talán ezért is próbáltunk szabályokat hozni…

– Nem rólad szól ez, Zsófi! Hanem arról, hogy elvesztettem a helyemet ebben a családban – kiáltottam.

Végül abban maradtunk, hogy keresnek albérletet. A következő hetekben Ádám alig hívott fel. Amikor végül elköltöztek, üresen állt a lakásom – de bennem is üresség maradt.

Anyám azt mondta: – Néha el kell engedni azt, amit szeretünk. De én csak azt szerettem volna, ha tisztelnek és elfogadnak.

Most esténként gyakran ülök az ablakban és nézem az üres utcát. Vajon jól tettem? Vajon lehet-e újraépíteni azt a bizalmat és szeretetet, ami egykor természetes volt köztünk?

„Ti mit tennétek a helyemben? Megéri-e harcolni az igazunkért, ha közben elveszíthetjük azt, akit a legjobban szeretünk?”