Az én utam – Egy magyar fiú harca a saját életéért

– Nem, Gergő, ezt nem fogom engedni! – csattan fel anyám hangja, miközben a húsleves gőze szinte elhomályosítja a szemem előtt az asztalt. A kanalam megáll a levegőben, a feleségem, Dóri, mellettem némán szorítja a kezem. Apám csak a tányérját bámulja, mintha ott keresné a megoldást, de tudom, hogy ő is csak sodródik ebben az egészben.

– Anya, ez nem kérés – mondom halkan, de határozottan. – A lakás harmada az enyém. Jogom van itt élni Dórival. Nem akarunk örökké albérletben tengődni, főleg most, hogy gyereket szeretnénk.

Anyám arca megkeményedik. – Amíg én élek, ebbe a házba más nő nem teszi be a lábát! Ez az én otthonom!

A levegő megfagy. A vasárnapi ebédek mindig is feszültek voltak nálunk, de most érzem először, hogy tényleg elértem egy határt. Gyerekkoromban is mindig anyám mondta meg, mit vegyek fel, kivel barátkozzak, hová menjek egyetemre. Most harmincévesen is ugyanazokat a láncokat érzem magamon.

Dóri halkan megszólal: – Erzsi néni, mi nem akarunk semmit elvenni magától. Csak szeretnénk végre saját életet kezdeni.

Anyám felpattan. – Saját életet? Az én fiam? Amíg én etettem, öltöztettem, most meg csak úgy beállít egy nővel? Ez nem így megy!

Apám végre felemeli a fejét. – Erzsi, elég volt. Gergőnek igaza van. A lakás egy része az övé. Nem tarthatod örökké gyereknek.

Anyám szeme könnybe lábad, de nem enged. – Ha ideköltöztök, én elmegyek innen! – kiáltja.

A csend szinte fáj. A kanalam visszacsúszik a tányérba. Dóri keze remeg az enyémben.

Aznap este órákig forgolódom az ágyban. Dóri csendben sír mellettem. – Mi lesz velünk? – kérdezi halkan.

– Nem tudom – suttogom vissza. – De nem élhetünk örökké mások szabályai szerint.

Másnap reggel apám hív telefonon. – Gergő, beszéljünk. Anyád egész éjjel sírt. De tudod, hogy igazad van. Ha most nem állsz ki magadért, sosem fogod tudni letenni ezeket a láncokat.

A munkahelyemen is alig tudok koncentrálni. Kollégám, Zsolt odasúgja: – Mi van veled? Úgy nézel ki, mint aki temetésről jött.

– Családi balhé – mondom keserűen. – Próbálok felnőtt lenni, de mintha mindenki azt akarná, hogy örökre gyerek maradjak.

Zsolt felnevet. – Magyarországon? Itt mindenki otthon lakik harmincévesen is! De legalább neked van részed a lakásban.

Hazafelé menet azon gondolkodom: tényleg ennyire lehetetlen önálló életet kezdeni ebben az országban? Az albérletárak az egekben, fizetésből fizetésig élünk Dórival. A lakás örökségből van: nagymamám rám hagyta a harmadát, de anyám sosem tudta elfogadni ezt.

Este leülök anyámmal beszélni. Dóri most nincs ott; úgy érzem, ezt nekem kell elintéznem.

– Anya – kezdem óvatosan –, tudom, hogy nehéz neked elengedni engem. De nekem is jogom van boldognak lenni. Dóri nem ellenség. Szeretjük egymást.

Anyám csak néz rám mereven. – És ha majd gyereketek lesz? Akkor is itt akartok élni? Együtt velem?

– Igen – mondom határozottan. – De ha ez neked ennyire fájdalmas, akkor inkább eladom a részem és soha többé nem jövök vissza.

Anyám arca elsápad. – Ezt nem gondolhatod komolyan!

– De igen – felelem csendesen. – Választanod kell: vagy elfogadod Dórit és engem, vagy elveszítesz minket örökre.

A következő napokban anyám nem szól hozzám. Apám próbál közvetíteni, de ő is tehetetlennek tűnik. Dóri közben egyre bizonytalanabb: – Mi van, ha sosem fogad el engem? Mi lesz a gyerekünkkel?

– Akkor majd mi elfogadjuk egymást helyette is – mondom neki.

Egy hét múlva anyám váratlanul átjön hozzánk az albérletbe. Csendben ül le az asztalhoz.

– Gergő… Dóri… Sokat gondolkodtam. Nem akarom elveszíteni a fiamat. Próbáljuk meg együtt… De vannak feltételeim.

Dóri rám néz: egy pillanatra remény csillan a szemében.

– Milyen feltételek? – kérdezem óvatosan.

– Legyen külön bejáratotok és saját konyhátok a lakásban. És… szeretném, ha néha együtt vacsoráznánk mindannyian.

Hirtelen minden feszültség leolvad rólam. Nem tökéletes megoldás, de legalább esélyt kapunk arra, hogy együtt éljünk és mégis önállóak legyünk.

Az első közös vacsora furcsa és feszült: anyám még mindig gyanakvóan néz Dórira, de legalább próbálkozik. Apám csendben mosolyog; talán ő érti legjobban mindannyiunk közül, milyen nehéz egyszerre gyereknek és felnőttnek lenni ebben az országban.

Néha még most is azon tűnődöm: vajon valaha tényleg felnőtt leszek az anyám szemében? Vagy örökké csak egy fiú maradok számára?

Ti mit gondoltok: lehet-e Magyarországon valóban önálló életet kezdeni úgy, hogy közben nem veszítjük el a családunkat?