Az erdőből az osztályterembe: Bence útja a kitaszítottságtól az elfogadásig
– Miért nem tudsz végre normális lenni, Bence? – csattant fel anya hangja, miközben a régi bakancsomat próbálta letakarítani a sárfoltoktól. Az ablakon túl az őszi eső verte a rozoga verandát, és én csak álltam ott, összeszorított ököllel, és néztem, ahogy a sár csíkokat hagy a padlón.
Nem akartam visszamenni az iskolába. Az első nap után, amikor a többiek körbeálltak az udvaron, és valaki azt kiabálta: „Nézzétek, itt az erdei fiú!”, legszívesebben visszafutottam volna az erdőbe, ahol csak a madarak csúfolódnak. De apa azt mondta: „Bence, ha most feladod, mindig csak menekülni fogsz.”
A családunk mindig is különcnek számított. Apám vadőr volt, anyám gyógynövényeket gyűjtött és főzeteket készített a falusiaknak. A házunk az erdő szélén állt, ahol esténként rókák üvöltöttek, nappal pedig mókusok ugráltak az ablakpárkányon. A városiak sosem értették ezt az életet. Amikor tizenhárom éves lettem, anyám ragaszkodott hozzá, hogy beírassanak a városi iskolába. „Nem maradhatsz örökké kívülálló” – mondta.
Az első hetek pokoliak voltak. A tanárok furcsán néztek rám, amikor nem tudtam felelni történelemből – nálunk otthon nem volt tévé, csak könyvek és mesék. A gyerekek pedig… Egyik nap valaki összekente a padomat sárral és ráírta: „Vissza az erdőbe!” A szünetekben mindig egyedül ültem a lépcsőn, és hallgattam, ahogy a többiek nevetnek rajtam.
Egy délután hazafelé menet találkoztam Rékával. Ő volt az egyetlen, aki néha rám mosolygott az órákon. Most is ott állt a buszmegállóban, kezében egy könyvvel.
– Szereted az állatokat? – kérdezte halkan.
– Igen – feleltem zavartan. – Otthon mindig figyelem őket.
– Akkor talán segíthetnél nekem biológiából – mondta mosolyogva.
Ez volt az első alkalom, hogy valaki nem kinevetett, hanem kíváncsi volt rám. Attól kezdve együtt tanultunk. Megmutattam neki, hogyan lehet felismerni a madarakat hangjuk alapján, ő pedig segített nekem matekból és történelemből.
Otthon azonban egyre nagyobb lett a feszültség. Anyám nehezen viselte, hogy változni próbálok. Egy este összevesztünk:
– Miért kell neked annyira beilleszkedni? Miért nem elég az, amit itthon kapsz?
– Mert elegem van abból, hogy mindenki furcsának tart! – kiabáltam vissza.
Aztán becsaptam magam mögött az ajtót.
Az iskolában lassan változni kezdtek a dolgok. Egy napon biológia órán a tanár megkérdezte:
– Ki tudja megmondani, milyen madár ez? – és egy hangfelvételt játszott le.
A többiek csak néztek egymásra. Én felemeltem a kezem:
– Ez egy feketerigó.
A tanár elmosolyodott:
– Honnan tudod?
– Minden reggel hallom őket otthon – mondtam halkan.
A többiek meglepetten néztek rám. Attól kezdve egyre többen kérdeztek tőlem dolgokat az erdőről. Lassan már nem csak Réka ült mellém ebédnél.
Egyik nap azonban újabb próbatétel várt rám. A suli focicsapata elvesztette egyik tagját egy fontos meccs előtt. Soha nem fociztam még csapatban, de Réka biztatott:
– Próbáld meg! Mi baj lehet?
A pályán először mindenki kételkedett bennem. De amikor sikerült gólt rúgnom – talán mert annyit futottam gyerekkoromban a fák között –, hirtelen mindenki tapsolt.
Otthon lassan anyám is kezdte elfogadni a változást. Egy este leült mellém:
– Bence… büszke vagyok rád. Nem gondoltam volna, hogy ilyen erős vagy.
A szemében könnyek csillogtak.
Az év végén én tartottam beszédet az osztály előtt arról, hogy milyen fontos elfogadni egymást – még akkor is, ha valaki másképp nőtt fel. Amikor befejeztem, mindenki tapsolt. Réka odajött hozzám:
– Látod? Megcsináltad.
Most már tudom: nem baj, ha más vagyok. Az erdőből hozott tudásom értékes lett itt is – csak idő kellett hozzá, hogy ezt mások is meglássák.
Vajon hányan érzik még magukat kitaszítottnak csak azért, mert mások? Te mit tennél a helyemben? Várom a gondolataitokat.