Az esküvői beszéd, ami mindent megváltoztatott: Miért nem volt étel az asztalokon?
– Miért nincsen semmi az asztalokon? – hallottam a suttogást, ahogy végigsétáltam a teremben, hófehér ruhámban, remegő kézzel szorítva a csokromat. Az anyám, Ilona néni, szigorú arccal állt a sarokban, mintha minden pillanatban felrobbanhatna. Az apám, László, a terem másik végében, némán bámult ki az ablakon. A vendégek – unokatestvérek, szomszédok, gyerekkori barátok – mind ugyanazt kérdezték magukban: miért nincs pogácsa, miért nem illatozik a töltött káposzta, hol marad a húsleves?
A vőlegényem, Gábor, aggódva nézett rám. – Zsófi, biztos vagy ebben? – suttogta.
Bólintottam. Már nem volt visszaút. Évek óta cipeltem magamban ezt a terhet, és most, amikor mindenki előtt ott álltam, úgy éreztem, ha most nem mondom el, soha nem lesz békém.
A mikrofon hideg volt a kezemben. A terem elcsendesedett. Minden szem rám szegeződött.
– Tudom, hogy mindenki várta az ünnepi vacsorát – kezdtem remegő hangon. – Tudom, hogy furcsa ez az egész. De ma nem csak Gáborral kötök házasságot. Ma végre elmondom azt is, amit eddig titkoltam.
A nagynéném, Marika néni felhúzta a szemöldökét. A nagybátyám, Pista bácsi halkan köhintett.
– Az én családom – folytattam –, sosem volt olyan, mint másoké. Gyerekkoromban mindig azt mondták: „Nálunk nincs pénz felesleges dolgokra.” De nem csak pénzről volt szó. Hanem arról is, hogy anyám és apám évekig haragban éltek egymással. Minden ünnep egy újabb veszekedés volt. Karácsonykor is üres volt az asztalunk – nem csak étel nem volt rajta, hanem szeretet sem.
A vendégek feszengtek. Valaki a hátam mögött halkan felszisszent.
– Amikor Gábor megkérte a kezemet, azt hittem, most végre minden más lesz. De ahogy közeledett az esküvő napja, újra előjöttek a régi sebek. Anyám azt mondta: „Nem fogok fizetni egyetlen falatot sem annak a családnak!” Apám csak annyit mondott: „Majd meglátjuk.”
A hangom elcsuklott. Gábor odalépett mellém és megszorította a kezem.
– Ezért döntöttem úgy – folytattam –, hogy ma nem lesz lakoma. Nem leszünk azoknak a hagyományoknak a rabjai, amik csak fájdalmat okoztak nekem egész életemben. Ma nem az ételről szól ez az ünnep. Hanem arról, hogy végre kimondom: elegem van abból, hogy mindig el kell játszanom a tökéletes családot.
A terem csendje szinte fájt. A nagymamám szemében könnyek csillogtak.
– Tudom, hogy sokan csalódtak bennem – mondtam halkan. – De nekem ez az első napom új életként. És szeretném, ha legalább ma őszinték lehetnénk egymáshoz.
Egy pillanatra senki sem szólt semmit. Aztán Marika néni felállt.
– Zsófikám – mondta remegő hangon –, sosem tudtam igazán, mi zajlik nálatok otthon. De büszke vagyok rád, hogy ki mertél állni magadért.
Pista bácsi bólintott. – Az én apám is ilyen volt – mondta halkan. – Néha jobb kimondani az igazat.
Az anyám azonban felpattant.
– Ezt nem kellett volna! – kiáltotta könnyes szemmel. – Mindenki előtt megszégyenítesz minket?
Ránéztem.
– Anya, én csak azt szeretném, ha egyszer végre beszélhetnénk arról, ami fáj. Nem akarok többé hazudni.
Az apám csendben maradt. Csak nézett rám hosszasan.
A vendégek lassan beszélgetni kezdtek egymással. Volt, aki felháborodottan távozott; mások odajöttek hozzám és átöleltek.
Gábor halkan a fülembe súgta:
– Büszke vagyok rád.
Az este végén már csak néhány közeli barát és rokon maradt velünk. Nem volt lakoma, de volt nevetés és könnyek is. Valahogy mégis ünnep lett belőle.
Most itt ülök az üres teremben, és visszagondolok mindenre.
Vajon tényleg jobb kimondani az igazat? Vagy csak újabb sebeket okoztam azoknak, akiket szeretek? Ti mit tettetek volna a helyemben?