Az esküvői ruha, ami háborút robbantott ki: Harcom a saját boldogságomért
– Nem, Anna, ezt nem engedhetem! – csattant fel Ilona néni, miközben a nappali asztalánál ültünk, és a fehér csipkeruháról vitatkoztunk. A hangja éles volt, mint a kés, és a szeme szinte szikrázott. – Egy rendes magyar menyasszony nem vesz fel ilyen modern, kivágott ruhát! Gondolj csak bele, mit szólnak majd a rokonok?
A kezem remegett, ahogy a ruha fotóját szorongattam. Az álomruhám volt: egyszerű, elegáns, egy kicsit merész, de mégis visszafogott – pont olyan, amilyennek magamat szerettem volna látni azon a napon. De Ilona néni hangja elnyomta minden reményemet.
– Anya, kérlek… – próbálta közbeszúrni Gábor, a vőlegényem, de az anyja leintette.
– Ez nem a te dolgod, fiam! Egy esküvő nem csak rólatok szól! Ez családi esemény. A hagyományokat tisztelni kell!
A szívem összeszorult. Vajon tényleg csak ennyi vagyok? Egy bábú egy családi színdarabban? Az én álmaim, vágyaim semmit sem számítanak?
Aznap este sírva hívtam fel az édesanyámat.
– Anyu, én ezt nem bírom tovább. Miért kell mindent úgy csinálnom, ahogy mások akarják? – zokogtam bele a telefonba.
– Kicsim, tudod jól, hogy nálunk mindig is fontos volt a család véleménye – válaszolta halkan. – De ez a te napod. Ha most nem állsz ki magadért, később sem fogsz tudni.
Ezek a szavak visszhangoztak bennem napokig. Közben Ilona néni minden nap újabb üzeneteket küldött: „Találtam egy gyönyörű ruhát a Rákóczi utcai szalonban.” „A nagynénéd is abban ment férjhez.” „A családunkban mindig is hosszú ujjú ruha volt a szokás.”
Gábor próbált közvetíteni.
– Anna, tudom, hogy nehéz… De anyám tényleg csak jót akar. Fél attól, hogy megszólják majd a faluban.
– És én? Engem ki véd meg? – kérdeztem keserűen.
Egyik este vacsoránál robbant a bomba. Ott ültünk mindannyian: Ilona néni, Gábor apja – László bácsi –, Gábor és én. A leves még ki sem hűlt, amikor Ilona néni újra elővette a témát.
– Anna, eldöntötted már végre? Mert ha nem tudsz választani rendes ruhát, akkor inkább ne is legyen nagy esküvő!
Gábor apja halkan köhintett.
– Ilona, talán hagyhatnánk Annát dönteni. Végül is ő lesz menyasszony.
Ilona néni felháborodva nézett rá.
– László! Te mindig mindent ráhagysz ezekre a mai fiatalokra! Ezért tart itt az ország!
Éreztem, ahogy minden szem rám szegeződik. A levegő megfagyott. Felálltam az asztaltól.
– Elnézést kérek – mondtam remegő hangon –, de ez az én életem. És ha nem lehet olyan esküvőm, amilyet szeretnék, akkor inkább ne is legyen!
Csend lett. Gábor utolért a folyosón.
– Szeretlek – mondta halkan –, de nem akarom elveszíteni anyámat sem.
– És engem? Engem elveszíthetsz?
Aznap éjjel alig aludtam. Másnap reggel elmentem a városba, bementem abba a szalonba, ahol az álomruhám lógott a próbababán. Felpróbáltam. A tükörben végre önmagamat láttam: boldog, magabiztos nőt. Megvettem a ruhát.
Amikor hazaértem Gáborhoz, Ilona néni már ott várt.
– Mit tettél? – kérdezte döbbenten.
– Meghoztam a döntésemet. Ez lesz az én napom. Ha nem tetszik, sajnálom… De nem fogok tovább harcolni mások elvárásai miatt.
Ilona néni először csak némán nézett rám. Aztán könnyek jelentek meg a szemében.
– Talán igazad van – mondta végül fáradtan. – Talán tényleg ideje változtatni.
Az esküvő napján mindenki ott volt. A ruha miatt voltak suttogások, de amikor Gábor rám nézett az oltár előtt, láttam a szemében: büszke rám. És Ilona néni is odajött hozzám a lagzi végén.
– Szép voltál ma – mondta halkan. – És bátor is.
Most itt ülök egy pohár borral a kezemben és visszagondolok erre az egészre. Vajon hány nő adja fel az álmait csak azért, mert mások elvárják tőlük? És vajon mikor jön el az idő, amikor tényleg önmagunk lehetünk ebben az országban?