Az este, amikor az álmaim összetörtek: Egy iskolai bál, amit sosem felejtek el

– Lilla, ebben a ruhában úgy nézel ki, mint egy papagáj! – nevetett fel apám, miközben anyám a konyhapultnak támaszkodva csóválta a fejét. – Komolyan, kislányom, ki engedte meg, hogy ezt felvedd?

A tükör előtt álltam, a szívem a torkomban dobogott. A ruhát hetekig terveztem, anyu régi szoknyájából varrtam át, és titokban reméltem, hogy majd büszkék lesznek rám. De most csak azt éreztem, hogy minden szín, amit gondosan kiválasztottam, hirtelen nevetségessé vált.

– Szerintem szép – motyogtam halkan, de a hangom elveszett a nevetésükben.

– Lilla, nem akarod inkább azt a kék ruhát felvenni? – kérdezte anyám. – Az sokkal visszafogottabb.

– Nem! – vágtam rá túl gyorsan. – Ez az én bálom! Ez az én ruhám!

Apám sóhajtott. – Hát jó. De ne csodálkozz, ha kinevetnek.

A buszon ülve próbáltam nem sírni. Az ablakon túl a város fényei elmosódtak a könnyeimtől. A barátnőm, Zsófi mellém ült.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Semmi – hazudtam. – Csak izgulok.

A bálterem tele volt nevetéssel és zenével. Mindenki csinos volt, de én úgy éreztem magam, mintha egy másik világból jöttem volna. A fiúk összesúgtak mögöttem, láttam, ahogy egyikük rám mutat.

– Nézd már, Lilla milyen színes! – mondta hangosan Bence.

A lányok is kuncogtak. Zsófi próbált védeni.

– Szerintem nagyon egyedi vagy – suttogta.

De én csak azt hallottam visszhangozni a fejemben: „papagáj”.

Az este hátralévő részében a sarokban ültem. A tanárnőm, Kovácsné odajött hozzám.

– Lilla, minden rendben? Nem akarsz táncolni?

Megráztam a fejem. – Fáj a fejem.

Hazafelé menet anyu várt az autóval. Csendben ültünk egymás mellett.

– Hogy érezted magad? – kérdezte végül.

– Jól – feleltem gépiesen.

Otthon bezárkóztam a szobámba. A ruhámat ledobtam a földre. A tükörbe néztem: vörös szemek, maszatos smink. Vajon tényleg nevetséges vagyok? Miért nem lehetek olyan, mint mások?

Másnap reggel apám bejött hozzám.

– Kislányom… tegnap este… talán túl kemények voltunk veled. Csak aggódtunk érted.

Nem szóltam semmit. Csak néztem ki az ablakon.

Az iskolában mindenki ugyanúgy viselkedett velem. De bennem valami eltört. Nem akartam többé feltűnni. Elhatároztam: soha többé nem varrok magamnak ruhát.

Hetek teltek el. Egyik este anyu leült mellém.

– Lilla… tudod, amikor annyi idős voltam, mint te, én is szerettem volna különleges lenni. De mindig féltem attól, mit gondolnak mások. Most látom csak igazán, mennyire bátor vagy.

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek ezen. Bátor? Én? Hiszen csak szerettem volna tetszeni nekik…

Egy nap Zsófi odajött hozzám szünetben.

– Lilla… mi lenne, ha együtt varrnánk valamit? Nekem is tetszik az ötlet.

Először nemet akartam mondani. De aztán eszembe jutott: miért kellene feladnom azt, amit szeretek?

Otthon elővettem a régi anyagokat. Anyu bejött a szobába.

– Segíthetek? – kérdezte óvatosan.

Bólintottam. És ahogy együtt vágtuk az anyagot, valami lassan helyreállt bennem.

Most már tudom: nem attól leszek értékes, hogy mások mit gondolnak rólam. Hanem attól, hogy merek önmagam lenni.

De vajon hány gyerek adja fel az álmait egyetlen rossz szó miatt? És hány szülő veszi észre időben, mennyit számít egy mondat?