Az este, amikor minden megváltozott – Egy vacsora, ami örökre nyomot hagyott bennem

– Miért kell mindig mindent túlreagálnod? – csattant fel Gergő, miközben az étterem félhomályában ültem vele szemben, a poharam szélén idegesen dobolva az ujjaimmal. A pincérnő, Zsófi, épp akkor lépett oda hozzánk, hogy felvegye a rendelést, de Gergő már a harmadik viccesnek szánt megjegyzést tette rá, amitől én egyre kisebbnek éreztem magam.

Az egész este úgy indult, mint egy romantikus meglepetés. Gergő két éve volt a párom, és most először vitt el abba a belvárosi étterembe, ahol régen felszolgálóként dolgozott. – Itt mindenki ismer engem! – mondta büszkén, miközben beléptünk. A főnök, Laci bácsi, rögtön odajött hozzánk, vállon veregette Gergőt, és úgy nézett rám, mintha egy újabb trófea lennék. Már ekkor éreztem valami furcsa feszültséget a levegőben.

Ahogy leültünk, Gergő egyre hangosabb lett. Mindenkinek integetett, mindenkit megállított egy-egy régi sztorira. – Emlékszel, amikor véletlenül vörösbort öntöttem a főasztalra? – nevetett fel hangosan Zsófi felé. Zsófi csak mosolygott, de a mosolyában volt valami lemondó. Én próbáltam kedves lenni, de Gergő szinte levegőnek nézett. A rendelésnél is inkább Zsófival flörtölt: – Ugye még mindig te csinálod a legjobb somlói galuskát? – kérdezte kacsintva.

A vacsora alatt egyre inkább úgy éreztem magam, mintha nem is lennék ott. Gergő minden figyelmét a régi kollégáknak és Zsófinak szentelte. Amikor szóvá tettem neki halkan: – Gergő, kicsit zavarban vagyok… – csak legyintett: – Ne legyél már ilyen érzékeny! Ez csak játék.

Aztán jött az a pillanat, ami mindent megváltoztatott. Zsófi hozta ki a desszertet, és Gergő viccesen megpróbálta letörölni a kezéről a tejszínhabot. Zsófi zavartan nevetett, én viszont úgy éreztem magam, mint egy kívülálló. A többi vendég is minket nézett. Felálltam.

– Sajnálom, de nekem most mennem kell – mondtam halkan.

Gergő utánam szólt: – Most tényleg emiatt hisztizel? – de én már nem fordultam vissza. Az utcán hideg szél fújt, és ahogy sétáltam hazafelé a Duna-parton, könnyek csorogtak végig az arcomon.

Otthon ültem a kanapén, és próbáltam összerakni magamban az estét. Vajon én vagyok túl érzékeny? Vagy tényleg ennyire nem számítok neki? Eszembe jutottak anyám szavai: „Ne hagyd, hogy bárki is elvegye az önbecsülésedet!” De mi van akkor, ha már rég elvesztettem?

Másnap reggel Gergő üzenetet írt: „Ne haragudj, csak jól akartam érezni magam.” De én már nem tudtam ugyanúgy nézni rá. Az este alatt rájöttem: nem akarok többé olyan kapcsolatban élni, ahol másodiknak érzem magam.

A barátnőim azt mondták: „Jól tetted!” Anyám csak annyit kérdezett: „Ugye tudod, hogy többet érdemelsz?” És én először éreztem igazán: igen, tudom.

Most itt ülök egyedül a kávézóban és azon gondolkodom: Vajon hányan élnek még olyan kapcsolatban, ahol nem érzik magukat elég fontosnak? Miért hagyjuk ezt magunkkal tenni? Ti mit tennétek a helyemben?