Az Évforduló, Amely Megváltoztatta Az Életem

A gyertyák már égtek az asztalon, a vörösbor halkan csordogált a poharakba, és a kedvenc zenénk lágy dallamai töltötték be a nappalit. Az első házassági évfordulónkra készültem, és minden részletet gondosan megterveztem. Péter, a férjem, még nem érkezett haza a munkából, így volt időm utoljára ellenőrizni mindent. A vacsora illata betöltötte a lakást, és alig vártam, hogy lássam az arcát, amikor belép az ajtón.

Ahogy az órára pillantottam, izgatottságom egyre nőtt. A meglepetésem része volt egy különleges ajándék is: egy régi családi fotóalbumot készítettem el neki, tele emlékekkel az elmúlt évünkről. Tudtam, hogy mennyire szereti az ilyen személyes dolgokat.

Ekkor azonban megszólalt a csengő. Meglepetten néztem az ajtó felé, hiszen Péternek kulcsa volt. Ki lehet az ilyenkor? Kinyitottam az ajtót, és ott állt Ilona, az anyósom. Az arca szigorú volt, mint mindig, de most valami más is volt benne: egyfajta elhatározottság.

„Szia, Natália,” mondta hűvösen. „Beszélnünk kell.”

„Ilona, most nem igazán alkalmas,” próbáltam udvariasan elutasítani. „Éppen Pétert várom haza az évfordulónkra.”

„Tudom,” válaszolta szárazon. „Ezért vagyok itt.”

Egy pillanatra megdermedtem. Mit akarhat ilyenkor? De mielőtt bármit is mondhattam volna, már be is lépett a lakásba.

„Ilona, kérlek…” kezdtem volna újra, de ő már a nappaliban volt.

„Nézd, Natália,” kezdte határozottan. „Tudom, hogy nem mindig jövünk ki jól egymással, de van valami fontos dolog, amit meg kell beszélnünk.”

Lassan leültem vele szemben. Az este romantikus hangulata egy pillanat alatt szertefoszlott.

„Péter apja…” kezdte el Ilona remegő hangon. „Tudod, hogy mennyire fontos volt neki a családja. De van valami, amit Péter sosem tudott meg róla.”

A szívem hevesen vert. Mit akar ezzel mondani?

„Péter apja… volt egy másik családja is,” mondta ki végül Ilona.

A szavak súlya lesújtott rám. Nem tudtam megszólalni.

„Ezért jöttem el ma este,” folytatta Ilona. „Úgy érzem, hogy Péternek tudnia kell erről. És úgy gondoltam, hogy te is tudnod kell.”

„De miért most? Miért pont ma este?” kérdeztem kétségbeesetten.

„Mert úgy érzem, hogy ez befolyásolhatja a jövőtöket,” válaszolta Ilona komolyan.

Ebben a pillanatban hallottam meg Péter kulcsának zörgését az ajtóban. Belépett és mosolyogva nézett rám.

„Boldog évfordulót!” mondta vidáman, majd észrevette anyját. „Anya? Mit keresel itt?”

Ilona rám nézett, mintha azt várná tőlem, hogy én mondjam el neki.

„Péter… van valami, amit tudnod kell,” kezdtem el bizonytalanul.

Ahogy elmondtam neki mindent, amit Ilona közölt velem, láttam, ahogy Péter arca megváltozik. A meglepetésből lassan harag lett.

„Miért nem mondtad el ezt soha?” kérdezte anyjától dühösen.

Ilona csak némán állt ott.

Az este további része feszültséggel telt el. A vacsora kihűlt az asztalon, a gyertyák lassan leégtek. Péter és Ilona között feszült csend honolt.

Végül Ilona távozott anélkül, hogy bármilyen megoldás született volna.

Péter és én ott maradtunk a nappaliban ülve. A meglepetésem teljesen tönkrement.

„Sajnálom,” mondtam halkan.

Péter csak bólintott. „Nem a te hibád,” válaszolta fáradtan.

Aznap éjjel alig aludtunk valamit. A fejemben csak az járt: hogyan tovább? Hogyan lehet ezt feldolgozni? Vajon képesek leszünk újra megtalálni a boldogságot ezek után?