Az évfordulónk estéjén mondta ki: „Már nem szeretlek” – de nem ez volt a legrosszabb
– Már nem szeretlek, Anna. – Gábor hangja csendesen, de határozottan csendült fel a nappali félhomályában. Az asztalon ott állt a torta, amit egész délután sütöttem, a gyertyák még égtek, és a kislányunk, Lilla rajza is ott feküdt a terítőn: „Boldog évfordulót, anya és apa!”
A szívem egy pillanat alatt összeszorult. Nem értettem. – Ez valami vicc? – kérdeztem halkan, de Gábor csak megrázta a fejét. A tekintete üres volt, mintha már rég eldöntötte volna, hogy mit fog mondani. Nem volt benne semmi megbánás, csak egyfajta fáradt várakozás.
– Már mindent elterveztem – folytatta. – Ne haragudj, Anna. A táskám már kint van az előszobában. Ma este elmegyek.
A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a jégdarabok. Felálltam, remegő kézzel a tortába kapaszkodva. – És Lilla? – suttogtam. – Őt is csak így itt hagyod?
Gábor lesütötte a szemét. – Majd megbeszéljük. Most mennem kell.
Nem tudtam sírni. Csak álltam ott, miközben ő felvette a kabátját, lekapcsolta a telefonját, és szó nélkül kilépett az ajtón. A csend olyan vastag lett körülöttem, hogy szinte fojtogatott.
Aznap este nem aludtam. Lilla szerencsére már aludt, nem hallotta a beszélgetést. Én viszont újra és újra lejátszottam magamban a jelenetet. Hogy lehet az, hogy valaki ennyire hidegen, ennyire előre megfontoltan tud véget vetni egy egész életnek? Hogy lehet az, hogy én semmit sem vettem észre?
Másnap reggel Lilla kérdezte: – Hol van apa?
– El kellett utaznia – hazudtam neki. A hangom remegett, de próbáltam erős maradni. Aznap reggel minden mozdulat fájt: a reggeli készítés, az iskolába indulás, még az is, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót.
A munkahelyemen is mindenki furcsán nézett rám. A kolléganőm, Judit odajött hozzám a kávéautomatánál.
– Jól vagy? Olyan sápadt vagy ma.
– Csak nem aludtam jól – feleltem gyorsan.
De Judit nem hagyta annyiban. – Anna… ha kell valaki, akivel beszélhetsz…
A könnyeim végül ott törtek elő bennem, a folyosón. Judit átölelt, én pedig csak annyit tudtam suttogni: – Elhagyott…
A következő hetekben minden nap egy harc volt. Gábor néha felhívott, hogy megbeszéljük Lilla dolgait, de mindig hűvös maradt. Egyik este végül kibukott belőlem:
– Van valakid? – kérdeztem tőle a telefonban.
Csend lett a vonalban. Aztán halkan válaszolt:
– Igen. Már hónapok óta…
Mintha valaki újra belém rúgott volna. Minden összeállt: a késői munkák, az elmaradt közös programok, az üres tekintet.
– Miért nem mondtad el? Miért kellett így? – zokogtam.
– Nem akartalak bántani… De már nem tudtam tovább hazudni.
A családom sem könnyítette meg a helyzetet. Anyám szerint én voltam a hibás: „Túl sokat dolgoztál! Nem figyeltél rá eléggé!” Apám csak hallgatott, de láttam rajta a csalódottságot.
A barátaim közül többen elfordultak tőlem – mintha a válás ragályos lenne. Egyedül Judit maradt mellettem igazán.
Lilla is egyre többet kérdezett: – Mikor jön haza apa? Miért nem alszik már itthon?
Nem tudtam mit mondani neki. Egy este aztán leültettem magam mellé az ágyra.
– Kicsim… Apa mostantól máshol fog lakni. De nagyon szeret téged.
Lilla csak nézett rám nagy szemekkel, aztán átölelt.
Az éjszakák voltak a legnehezebbek. Folyton azon gondolkodtam: hol rontottam el? Mit kellett volna másképp csinálnom? Miért nem vettem észre semmit?
Egy nap aztán Gábor bejelentette: szeretné bemutatni Lillának az új párját, Erikát.
– Nem gondolod, hogy ez túl korai? – kérdeztem dühösen.
– Lilla megérdemli, hogy tudja az igazat – felelte Gábor hidegen.
Aznap este Lilla sírva jött haza tőlük: – Anya, ki az az Erika néni? Miért puszilta meg apát?
Összetörtem. Úgy éreztem, elveszítem a lányomat is.
De valahol mélyen elkezdett bennem dolgozni valami új érzés is: düh helyett lassan megjelent az elszántság. Nem engedhetem meg magamnak, hogy örökre áldozat maradjak.
Elkezdtem pszichológushoz járni. Először szégyelltem magam – mit szólnak majd mások? De aztán rájöttem: csak így tudom túlélni ezt az egészet.
Lassan újra elkezdtem élni: Lillával kirándultunk a Normafánál, hétvégén moziba mentünk vagy palacsintát sütöttünk otthon. Néha még nevetni is tudtam.
Egy év telt el azóta az este óta. Gábor már Erikával él együtt. Lilla megszokta az új helyzetet – bár néha még mindig sír éjszaka.
Én pedig… talán először érzem azt életemben, hogy önmagamért is fontos vagyok valakinek: saját magamnak.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg mindent megtettem ezért a házasságért? Vagy egyszerűen csak vannak dolgok az életben, amiket nem lehet megmenteni? Ti mit gondoltok erről?