Az „ideális férjjelölt” – Egy magyar nő története a családi elvárások, birtoklás és önállóság között
– Orsi, most már tényleg elég legyen ebből a hisztiből! – csattant fel anyám hangja, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögrém körül. A forró tea már kihűlt, de én csak bámultam bele, mintha ott találnám meg a választ arra, hogyan keveredtem ide.
– Nem hisztizek, anya – suttogtam. – Csak… nem akarok hozzámenni a Gergőhöz. Nem szeretem.
Apám újságot olvasott, de most letette, és rám nézett. – Orsolya, ne légy ostoba. Gergő rendes fiú. Jó családból való, ügyvéd lesz belőle. Melyik lány ne örülne egy ilyen kérőnek? – mondta, mintha nem is én lennék ott, hanem csak egy tétel a családi mérlegben.
A szívem hevesen vert. Gergő… A fiú, akit mindenki más tökéletesnek látott. Magas volt, udvarias, mindig hozott virágot anyámnak, amikor nálunk járt. De amikor kettesben voltunk, valami sötét árnyék suhant át a tekintetén. Olyankor halkan, de élesen szólt hozzám: – Ne nevess olyan hangosan. Nem illik egy nőhöz. Vedd le azt a piros ruhát, túl kihívó. Ne beszélgess annyit azzal a srácokkal az egyetemen.
Az első pofon akkor csattant el, amikor egy régi barátommal találkoztam a kávézóban. Gergő váratlanul jelent meg, és amikor hazaértünk, szó nélkül ütött meg. – Ezt magadnak köszönheted – mondta hidegen. – Ha szeretsz, nem hozol ilyen helyzetbe.
Akkor még azt hittem, talán tényleg hibáztam. Talán tényleg túl sokat mosolyogtam másokra. Talán… De most már tudom: ez nem szeretet volt.
A családom azonban vak volt erre. Anyám csak legyintett: – Minden férfi féltékeny egy kicsit. Ez azt jelenti, hogy fontos vagy neki.
De én már nem bírtam tovább. Egy este, amikor Gergő újra dühös lett rám egy ártatlan üzenet miatt – egy csoporttárs gratulált nekem egy sikeres vizsgához –, bezárkóztam a fürdőszobába és zokogtam. A tükörbe néztem: vörös szemek, remegő ajkak. Ez lennék én? Az a lány, aki mindig nevetett, aki szerette az életet?
Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elmentem a legjobb barátnőmhöz, Judithoz.
– Orsi! Mi történt veled? – kérdezte döbbenten, amikor meglátta az arcomon a foltokat.
– Nem bírom tovább… Félek tőle – suttogtam.
Judith átölelt. – Nem vagy egyedül. Segítek neked.
Aznap este Judith szülei is leültek velem beszélgetni.
– Kislányom – mondta az anyukája –, tudod, hogy ez nem normális? Egy férfi nem bánthat így egy nőt. Akármilyen jó családból való is.
Sírtam. Olyan jólesett végre valakinek elmondani mindent.
De otthon közben kitört a vihar. Anyám hívogatott: – Hogy képzeled ezt? Mit fognak szólni a rokonok? Gergő anyja is felhívott! Az egész város erről beszél majd!
Apám ridegen csak annyit mondott: – Ha most elrontod ezt a lehetőséget, soha nem bocsátjuk meg neked.
Judith mellett azonban lassan erőre kaptam. Elmentem pszichológushoz is – titokban persze –, mert szégyelltem magam. Aztán rájöttem: nem nekem kell szégyenkeznem.
Egy nap Gergő megjelent Judith háza előtt. Kopogott az ablakon este tízkor.
– Orsi! Gyere ki! Beszélni akarok veled! – kiabálta.
Judith apja hívta ki a rendőröket. Gergőt elvitték, de másnap már újra üzent: – Ha nem jössz vissza hozzám, mindent tönkreteszek neked! Elmondom mindenkinek, hogy te vagy az őrült!
Rettenetesen féltem. De Judith velem maradt minden lépésnél.
Végül úgy döntöttem: új életet kezdek Budapesten. Felvettek egy gyakornoki helyre egy ügyvédi irodába (irónia!), és Judith segített albérletet találni.
A szüleim hónapokig nem beszéltek velem. Anyám csak annyit írt egyszer: – Remélem boldog vagy ezzel a szégyennel.
De én először éreztem magam szabadnak. Dolgoztam, tanultam, barátokat szereztem. És lassan visszatért belém az életkedv is.
Egy év múlva találkoztam Zolival egy könyvtárban. Nem volt gazdag, nem volt „ideális” férjjelölt a szüleim szerint – egyszerű informatikus volt egy kis cégnél –, de soha nem szólt rám azért, ahogy öltözöm vagy kivel beszélek. Tisztelt engem.
Amikor először meséltem neki Gergőről és arról, min mentem keresztül, csak annyit mondott:
– Orsi… Nem tudom elképzelni, milyen lehetett ez neked. De azt tudom: soha többé nem kell félned senkitől.
Most már tudom: az igazi szeretet nem fájdalmat okoz és nem követel áldozatot önmagunkból.
A szüleimmel még mindig nehéz a viszonyom. Anyám néha felhív: – Mikor jössz haza? Zoli mikor kér meg téged? Lesz-e végre unokánk?
Ilyenkor csak mosolygok magamban. Már nem akarok megfelelni senkinek.
A történetemmel azt szeretném üzenni minden magyar lánynak és nőnek: ne hagyjátok magatokat belekényszeríteni abba, amit mások „ideálisnak” tartanak! Az életetek csakis a tiétek!
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon hányan élnek még ma is olyan kapcsolatban Magyarországon, ahol a család vagy a társadalom elvárása fontosabb annál, mint hogy boldogok legyenek? És vajon mikor leszünk végre bátrak nemet mondani?