Az igazság Dánielről: Mi történt valójában, amikor elment?

– Nem igazságos, Jutka néni! – kiáltottam el magam, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a teáscsésze felett. – Nem mondhatja ezt mindenkinek! Nem tudja, mi történt valójában!

Jutka néni, az anyósom, csak megvonta a vállát, és szinte gúnyosan nézett rám. – Édes lányom, mindenki tudja, hogy Dániel milyen rendes ember. Hagyott neked mindent: a házat, az autót… Mit akarsz még?

A szívem összeszorult. Ha tudná, mennyi éjszakát sírtam végig, mennyi megaláztatást tűrtem el Dánieltől! De Jutka néni sosem hitt volna nekem. Az ő fia tökéletes volt. A falu is ezt gondolta. Én voltam a hálátlan feleség, aki mindent megkapott, mégis panaszkodik.

Pedig az igazság egészen más volt. Amikor Dániel elment, nem hagyott nekem semmit önszántából. A ház közös volt, az autó is – csak papíron maradt nálam minden. De a valóságban hónapokig fenyegetett, hogy elveszi tőlem a gyerekeket, ha nem írom alá a válási papírokat úgy, ahogy ő akarja. Minden este rettegtem attól, hogy mikor jön haza részegen, mikor borítja rám újra az asztalt vagy tör ki ordítva.

A legrosszabb az volt, amikor a kislányunk, Lilla meglátta, ahogy Dániel hozzám vágja a telefonját. Lilla sírt, én pedig próbáltam eljátszani előtte, hogy minden rendben van. De nem volt rendben semmi.

A szomszédok persze csak annyit láttak, hogy Dániel reggelente elmegy dolgozni az építkezésre, este pedig hazajön – néha kicsit hangosabban. „A férfiak ilyenek” – mondták. „Dolgozik egész nap, megérdemli a sörét.” Senki sem kérdezte meg tőlem egyszer sem: jól vagyok-e? Félek-e?

A válás után Jutka néni mindenhol terjesztette: „Az én fiam úriember volt! Még a házat is otthagyta annak a lánynak!” A templomban összesúgtak mögöttem az asszonyok. A boltban is éreztem a tekinteteket. Egyedül Anikó barátnőm állt mellettem.

– Miért nem mondod el mindenkinek az igazat? – kérdezte Anikó egy este.
– Mert úgysem hinnék el – feleltem keserűen. – Itt mindenki Dánielt ismeri. Engem csak mint az ő feleségét.

Egyik este Lilla odabújt hozzám az ágyban.
– Anya, apa tényleg szeret minket?
– Persze, kicsim – hazudtam neki halkan.
De belül összetörtem. Hogy magyarázzam el egy hétéves gyereknek, hogy az apja nem tud szeretni? Hogy csak magával törődik?

A legnehezebb pillanat akkor jött el, amikor Dániel új barátnőt hozott haza – pontosabban már nem is haza, hanem csak a ház elé parkolt le vele. Lilla az ablakból nézte őket.
– Ő ki? – kérdezte.
– Apa új barátnője – mondtam ki végül.
Lilla sírva fakadt.

Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet. De aztán jött a bírósági tárgyalás: Dániel ügyvédje azt állította, hogy én vagyok alkalmatlan az anyaságra. Hogy depressziós vagyok és veszélyes Lillára. Ott ültem a tárgyalóteremben, és remegtem. A bíró rám nézett: „Van valami hozzáfűznivalója?”
– Csak annyit szeretnék mondani – szólaltam meg –, hogy mindent megtettem ezért a családért. És szeretném megkérdezni: ki védi meg azokat az anyákat, akiknek senki sem hisz?

Végül nálam maradt Lilla. De minden nap harc volt: harc önmagammal, harc a falusi pletykákkal, harc Jutka nénivel és Dániellel is. Volt olyan nap is, amikor azt kívántam: bárcsak ne ismernék itt senkit. Bárcsak új életet kezdhetnék valahol máshol.

De aztán Lilla mosolya mindig visszahozott. Miatta keltem fel reggelente. Miatta mentem el dolgozni a helyi óvodába takarítani – mert mást nem találtam. Miatta tűrtem el Jutka néni beszólásait is.

Egy év telt el azóta. Ma már kevesebbet sírok éjszaka. Lilla is kezd újra nevetni. Néha még mindig hallom a boltban: „Bezzeg Dániel milyen rendes volt!” De már nem fáj annyira.

Most itt ülök a konyhaasztalnál egyedül. Nézem Lillát, ahogy rajzol.

Vajon hány nő él még ebben az országban úgy, hogy mindenki más csak a felszínt látja? Hányan hallgatnak inkább – mert félnek attól, hogy senki sem hisz nekik?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri harcolni az igazságért akkor is, ha mindenki más ellened van?