Az öreg lélek titka: Egy anya vallomása kisfiáról, Marcellről

– Marcell, kérlek, ne húzd már azt a régi sapkát, nézd, mindenki nevet rajtad az óvodában! – szóltam rá türelmetlenül, miközben a kisfiam makacsul húzta le a homlokára a kopott posztósapkát, amit még a dédapjától örököltünk. A konyhában álltunk, a reggeli kakaó illata keveredett a frissen sült pogácsáéval, de a levegő feszültséggel telt meg. Marcell csak rám nézett azokkal a nagy, komoly barna szemeivel, és halkan, de határozottan válaszolt:

– Anyu, ez a sapka szerencsét hoz. Dédapa is mindig ezt mondta.

A szívem összeszorult. Hogy mondhatnám el neki, hogy a világ már nem olyan, mint dédapa idejében? Hogy ma már nem az számít, mennyire vagy hűséges a gyökereidhez, hanem hogy mennyire tudsz alkalmazkodni? Mégis, ahogy néztem Marcellt, ahogy a konyhaasztalnál ülve komótosan kanalazta a tejbegrízt – mintha nem is egy hatéves lenne, hanem egy idős bácsi –, elbizonytalanodtam.

Az óvodában is mindig kilógott a sorból. Míg a többi gyerek Pokémon kártyákat cserélgetett vagy a legújabb mesékről beszélgetett, Marcell inkább leült az óvónéni mellé és régi történeteket hallgatott. Néha magában dúdolta a „Tavaszi szél vizet áraszt”-ot vagy épp a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország”-ot. Az óvónők először aranyosnak találták, később azonban aggódni kezdtek.

– Juditka, nem gondolod, hogy Marcell túl komoly? – kérdezte egyszer Ilonka néni, az óvoda vezetője. – Nem játszik úgy, mint a többiek. Olyan… mintha öreg lélek lakna benne.

Hazafelé menet Marcell csendben ballagott mellettem. A villamoson egy idős bácsi mellé ült le, és perceken belül beszélgetni kezdtek.

– Hány éves vagy te, kisfiam? – kérdezte a bácsi.
– Hat múltam – felelte Marcell.
– És mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?
Marcell elgondolkodott.
– Talán cipész. Vagy órásmester. Olyan szép mesterség az.

A bácsi elmosolyodott.
– Az én apám is órás volt. Ritka kincs az ilyen érdeklődés.

Otthon azonban nem mindenki nézte jó szemmel Marcell különcségét. A férjem, Gábor szerint túl sokat hagyom „régi dolgokkal” foglalkozni.

– Judit, ez nem normális! Miért nem focizik inkább? Miért nem akar tabletezni? Nem akarom, hogy csúfolják az iskolában!

Éjszakánként sokszor hallottam Marcellt álmában beszélni. Néha régi magyar szavakat motyogott – olyanokat, amiket én sem ismertem igazán. Egyszer azt mondta: „Ne félj, Juliska, megvédlek.” Megborzongtam. Juliska volt dédapám első szerelme – ezt csak családi legendákból tudhatta.

Egyik este leültem mellé az ágy szélére.
– Marcell, honnan tudod ezeket a régi dalokat és történeteket?
Ő csak vállat vont.
– Mindig itt vannak bennem. Mintha emlékeznék rájuk… de nem tudom honnan.

A nagymamám szerint Marcell „visszatért” lélek. Szerinte vannak emberek, akik magukkal hozzák előző életük emlékeit.
– Ne bántsd őt ezért! – mondta nekem egyszer határozottan. – Az ilyen gyerekek különlegesek. Meg kell őrizniük azt a fényt.

De hogyan őrizhetném meg ezt a fényt egy olyan világban, ahol mindenki csak azt nézi: ki mennyire trendi? Egyre többször éreztem magam elveszettnek. Az anyai ösztöneim azt súgták: védjem meg Marcellt minden áron. De közben féltem attól is, hogy ezzel még jobban elszigetelem őt.

A családi ebédeken is gyakran téma lett Marcell „furcsasága”. Az unokatestvérek gúnyosan utánozták:
– Nézd már, jön az öregember!
Marcell ilyenkor csak lehajtotta a fejét és csendben maradt. Láttam rajta: fáj neki.

Egy nap azonban minden megváltozott. Az óvodában hagyományőrző napot tartottak. Mindenki hozhatott valamit otthonról: régi tárgyakat, fényképeket vagy meséket. Marcell elővette dédapja pipáját (természetesen csak mutatóba), és elmesélte az egész csoportnak dédapja történetét: hogyan mentette meg egy árvíz idején a falut.

A gyerekek tátott szájjal hallgatták. Az óvónők is meghatódtak. Aznap este először láttam Marcellt igazán boldognak.

– Anyu! Ma mindenki engem hallgatott! Azt mondták, meséljek még máskor is!

Rájöttem: talán nem az a baj, hogy Marcell más. Talán pont erre van szüksége ennek a világnak – hogy valaki emlékeztessen minket arra, honnan jöttünk.

De vajon elég erős vagyok-e ahhoz, hogy kiálljak mellette? Hogy ne engedjem elnyomni azt az öreg lelket benne?

Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg baj az, ha egy gyerek „túl öreg” lélekkel születik ebbe a rohanó világba?