Az örökség, ami mindent megváltoztatott: Egy család széthullása a pénz árnyékában

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, Gábor! – kiáltottam rá a férjemre, miközben a nappali közepén álltunk, a temetés utáni napon. A szoba tele volt virágokkal, de a levegőben feszültség vibrált, mintha minden egyes szál rózsa is tudná, hogy valami végérvényesen megváltozott.

Gábor arca megkeményedett. – Nem én vagyok az, aki mindent pénzben mér, Zsuzsa! – vágott vissza. – De ha már anyám így rendelkezett, akkor jogom van hozzá!

A hangja visszhangzott a fejemben. Az anyósom, Ilona néni halála után mindenki azt hitte, hogy a gyász majd közelebb hoz minket egymáshoz. Ehelyett csak még jobban eltávolodtunk egymástól. Az örökség – egy régi családi ház Kispesten és némi megtakarítás – hirtelen mindennél fontosabb lett.

A temetésen még mindenki próbált méltósággal viselkedni. Gábor testvére, András és a felesége, Erika is ott voltak. Erika már akkor is furcsán méregetett minket, mintha mérlegelné, mennyit érünk. Aztán amikor előkerült Ilona néni végrendelete, minden addigi feszültség felszínre tört.

– Ez nem igazságos! – csattant fel András. – Én is ugyanannyit dolgoztam azon a házon, mint te! Miért csak neked jár?

Gábor vállat vont. – Anyánk így akarta. Nem tehetek róla.

Én csak álltam ott, mint egy kívülálló. Próbáltam közvetíteni, de minden szavam süket fülekre talált. A gyerekeink, Dóri és Marci is érezték a feszültséget. Dóri esténként sírva jött hozzám: „Anya, miért veszekszik apa András bácsival?”

Nem tudtam mit mondani neki. Hogy magyarázzam el egy tízévesnek, hogy a pénz néha fontosabb lesz az embereknek, mint a szeretet?

A következő hetekben minden egyes családi ebéd rémálommá vált. Erika folyton célozgatott: – Biztos jó helyre kerül majd az a ház… Remélem, nem felejted el, honnan jöttél, Gábor.

András egyre ingerültebb lett, Gábor pedig bezárkózott magába. Éjszakánként hallottam, ahogy a konyhában ül és bámulja az asztalt. Egyszer odamentem hozzá.

– Mi lesz velünk? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom – felelte fáradtan. – Úgy érzem, elveszítem a családomat.

Próbáltam tartani benne a lelket, de közben én is kezdtem elveszíteni önmagamat ebben az örvényben. Egyik este Marci is megszólalt vacsora közben:

– Apa, ha András bácsi nem jön többet hozzánk, akkor mi is kevesebbet látjuk majd Dánielt? (András fia)

Gábor csak bólintott. Marci szeme megtelt könnyel.

Aztán jött az igazi törés: András ügyvédhez fordult. Hivatalos levelet kaptunk: bíróságra viszi az ügyet, mert szerinte Gábort jogtalanul részesítették előnyben. Az egész család beszédtémája lettünk: a szomszédok suttogtak rólunk a boltban, az iskolában Dóri tanárnője is félrehívott: „Minden rendben otthon?”

A bírósági tárgyalás napján úgy éreztem magam, mintha valami rossz álomban lennék. Ott ültünk egymással szemben: két testvér, akik valaha együtt fociztak a kertben, most pedig ügyvédek mögé bújva vádolták egymást.

A bíró végül igazat adott Gábornak – Ilona néni végrendelete egyértelmű volt. De nem éreztem győzelmet. Csak ürességet.

András soha többé nem jött hozzánk. Erika még egyszer felhívott: – Remélem, boldog vagy most! – mondta gúnyosan.

A házat végül eladtuk. Gábor azt mondta, nem tudna ott élni anélkül, hogy ne jutna eszébe minden veszekedés és könnycsepp.

Azóta is gyakran gondolkozom: vajon tényleg megérte? Mi maradt nekünk ebből az egészből? Egy kis pénz a bankszámlánkon… és egy család, ami már sosem lesz olyan, mint régen.

Néha éjszakánként felriadok és csak azt kérdezem magamtól: Vajon tényleg ennyit ér az örökség? Megéri feláldozni érte mindazt, ami igazán fontos? Ti mit tennétek a helyemben?