Az örökség ára: Egy budapesti lakás és a családi kötelékek próbája

– Ela, hozzál még egy kis vizet, kérlek! – hallom a nagymamám, Etelka hangját a konyhából, miközben a régi, nyikorgó parkettán lépkedek. Már tizenkét éve minden nap itt vagyok nála, mióta a nagypapám meghalt. Azóta én vagyok a támasza, az egyetlen, aki igazán számít neki. Minden reggel felkelek a saját albérletemben, elindulok a 4-6-os villamossal, és egész nap segítek neki: főzök, takarítok, bevásárolok, sőt még a gyógyszereit is én váltom ki.

De most valami megváltozott bennem. Egyre nehezebb kifizetni az albérletet, az élelmiszerárak az egekben, és úgy érzem, mintha sosem jutnék egyről a kettőre. A barátaim mind azt mondják: „Ela, neked járna az a lakás! Ki más törődött volna így Etelkával?” De én nem tudom, hogyan mondjam el neki. Vajon önző vagyok? Vagy csak reális?

A gondolataimban elmerülve töltöm meg a poharat, amikor Etelka megszólal:
– Olyan csendes vagy ma, kislányom. Valami bánt?

– Nem, csak fáradt vagyok – hazudom. De valójában a gyomrom görcsben van. Hányszor akartam már elkezdeni ezt a beszélgetést? Hányszor gyakoroltam el magamban: „Mama, gondolkodtál már azon, mi lesz a lakással?”

Aznap este hazafelé menet végig ezen rágódom. A húgom, Zsófi is felhív:
– Ela, hallottam anyától, hogy mostanában sokat vagy nagyinál. Nem gondolod, hogy túlzásba viszed? Mindenki azt hiszi, csak azért csinálod, hogy rád hagyja a lakást.

– Ez nem igaz! – vágom rá dühösen. – Én tényleg szeretem őt.

– Persze – mondja gúnyosan –, de azért nem lenne rossz az a kétszobás lakás a Bartók Béla úton, mi?

Leteszem. A könnyeim potyognak. Vajon tényleg így lát mindenki? Hogy csak az örökség miatt vagyok itt?

Másnap reggel újra ott ülök Etelka mellett. Ő épp a régi fényképeket nézegeti.
– Nézd csak ezt, Ela! Itt még fiatal voltam…

– Mama… – kezdem bizonytalanul. – Gondolkodtál már azon, mi lesz ezzel a lakással… ha egyszer…

Megállok. Nem bírom kimondani.
Etelka rám néz. A szemei tiszták és szelídek.
– Tudod, kislányom, sokszor gondolkodom ezen. De mindig azt érzem: amíg élek, ez az otthonom. Utána pedig… hát, majd meglátjuk.

– Csak azért kérdezem – mondom halkan –, mert nagyon nehéz mostanában minden. És… én mindig itt voltam neked.

Etelka megsimogatja a kezem.
– Tudom. És hálás vagyok érte. De nem akarom, hogy emiatt veszekedjetek Zsófival vagy anyátokkal.

A következő hetekben egyre feszültebb lesz otthon a hangulat. Anyám is szóvá teszi:
– Ela, ne erőltesd ezt rá anyámra! Még él! Nem illik ilyesmit kérni.

De én érzem: ha most nem beszélek róla vele őszintén, sosem lesz lehetőségem. Egy este végül összeszedem minden bátorságomat.

– Mama – ülök le mellé komolyan –, szeretnék valamit kérni tőled. Tudom, hogy önzőnek tűnik… de ha rám írnád a lakást… könnyebb lenne az életem. És ígérem: amíg csak élsz, itt maradok veled.

Etelka hosszan hallgat. Aztán lassan megszólal:
– Ela… te vagy az egyetlen unokám, aki tényleg törődik velem. De tudod… nekem is fáj belegondolni abba, hogy egyszer már nem leszek itt. Ha ez neked biztonságot adna… hát legyen.

Könnyek szöknek a szemembe.
– Köszönöm…

De amikor másnap elmondom anyámnak és Zsófinak, kitör a vihar.
– Hogy tehetted ezt? – kiabál Zsófi. – Azt hiszed, csak neked jár minden?
– Ez nem igazságos! – mondja anyám is.

Napokig nem beszélnek velem rendesen. A család kettészakad: van, aki engem ért meg, van, aki szerint elárultam őket.

Etelka egyre gyengébb lesz. Egy este odahív magához:
– Ela… ne hagyd, hogy ez tönkretegye a családot. Egy lakás nem ér annyit.

Most itt ülök az ablakban, nézem Budapest fényeit és azon gondolkodom: vajon jól tettem? Megérte mindez? Vagy elvesztettem valamit, ami sokkal fontosabb egy lakásnál?

Mondd meg te: lehet-e jól dönteni ilyen helyzetben? Te mit tennél a helyemben?