Az örökség ára – Egyetlen gyerek vagyok, mégsem bíznak bennem?
– Anya, apa, szeretnék beszélni veletek valami fontosról – mondtam ki végül vacsora után, miközben a tányéromon már csak a hideg krumpli árválkodott. A szívem a torkomban dobogott, mert tudtam, hogy amit mondani készülök, az mindent megváltoztathat.
Anyám letette a villát, apám pedig felnézett az újságjából. – Mi az, Zsófi? – kérdezte anyám óvatosan.
– Szerintem jó lenne, ha a ház a nevemre kerülne – mondtam ki gyorsan, mielőtt meggondolhattam volna magam. – Tudjátok, így minden egyszerűbb lenne. Ha bármi történik…
Anyám arca elkomorult. – Miért kellene most ezzel foglalkoznunk? Te vagy az egyetlen gyerekünk! Majd ha eljön az ideje…
– De anya, láttad, mi történt a szomszédékkal is! Amikor Pista bácsi meghalt, mindenki összeveszett azon a szerencsétlen lakáson. Nem akarom, hogy nálunk is így legyen. És ha ne adj’ Isten valami történik veletek…
Apám közbevágott: – Zsófi, miért gondolod, hogy most kellene erről beszélni? Még fiatalok vagyunk! Nem bízol bennünk?
– Nem erről van szó! – fakadtam ki. – Csak… aggódom. És szeretném tudni, hogy biztosítva van a jövőm. Tudjátok, mennyit dolgoztam azért, hogy idáig eljussak. Most meg itt vagyok egy albérletben, miközben ez a ház üresen áll félig, mert ti már alig használjátok a felső szintet.
Anyám szeme könnybe lábadt. – Ez a ház az életünk munkája. Itt nőttél fel. Nem akarjuk csak úgy átadni…
– De hát nem idegeneknek adnátok! – emeltem fel a hangom. – Én vagyok a lányotok!
A csend fojtogató volt. Apám végül halkan megszólalt: – Tudod, mennyi mindent láttunk már? Testvérek, akik egymás torkának estek egy lakás miatt. Családok szakadtak szét. Mi nem akarjuk ezt.
– De nekem nincs testvérem! – kiáltottam kétségbeesetten.
Anyám csak ennyit mondott: – Majd ha eljön az ideje.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A gondolataim csak körbe-körbe jártak: vajon tényleg csak aggódnak? Vagy nem bíznak bennem? Vagy talán attól félnek, hogy ha megkapom a házat, már nem törődöm velük?
Másnap reggel korán keltem és elmentem dolgozni. Az irodában is csak ezen járt az eszem. A kolléganőm, Erika észrevette, hogy valami nincs rendben.
– Mi baj van, Zsófi? Olyan sápadt vagy ma.
– Semmi különös… csak családi ügyek.
– Mesélj! – biztatott.
Elmondtam neki mindent. Erika csak hümmögött.
– Tudod, nálunk ugyanez volt. Amikor anyuék rám akarták íratni a lakást, apám teljesen kiborult. Azt mondta, amíg élnek, az az övék marad. Szerintem ez valami magyar dolog…
Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg ennyire másképp gondolkodnak a szüleink generációja? Vagy én vagyok túl önző?
Este újra szóba hoztam otthon.
– Anya, apa… Nem akarok veszekedni. Csak szeretném tudni, hogy miért olyan nehéz nektek ezt megtenni?
Anyám hosszan nézett rám.
– Tudod, Zsófi… Amikor mi fiatalok voltunk, semmink sem volt. Mindent magunknak kellett felépítenünk. Ez a ház a biztonságot jelenti nekünk. Ha átírjuk rád… mintha lemondanánk mindenről.
Apám is megszólalt: – És mi van akkor, ha egyszer férjhez mész? Ha elválsz? Ha valaki kihasznál téged? Nem akarjuk kockáztatni azt, amiért egész életünkben dolgoztunk.
– De én nem vagyok olyan! Nem hagynám veszni! – tiltakoztam.
– Ezt most gondolod így – mondta apám csendesen –, de az élet kiszámíthatatlan.
Napokig nem beszéltünk erről többet. A feszültség tapintható volt otthon. Anyám kerülte a tekintetemet, apám pedig még többet járt le a pincébe barkácsolni.
Egyik este aztán anyám bejött a szobámba.
– Zsófi… Sajnálom, ha megbántottunk. Csak félünk attól, hogy ha átadjuk neked ezt a házat, akkor már nem leszünk fontosak neked. Hogy elfelejtesz minket.
Odamentem hozzá és átöleltem.
– Soha nem felejtenélek el titeket! Csak szeretném tudni, hogy számíthatok rátok… és ti is rám.
Azóta sem oldódott meg minden. A ház továbbra is az ő nevükön van. De talán egy kicsit jobban értjük egymást.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg csak az örökségről szól ez az egész? Vagy arról is, hogy mennyire tudunk bízni egymásban? Ti mit tennétek a helyemben?