Az örökség árnyékában: Egy család széthullása a szülői döntés miatt

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszitek! – csattantam fel a nappali közepén, miközben az anyósom, Ilona, csak lesütött szemmel babrálta a kávéscsészéjét. A férjem, Gábor, mellettem állt, de éreztem, hogy a keze remeg. Az apósa, László, szokásos higgadtságával válaszolt: – Ez a mi döntésünk, Anna. Reméljük, megérted.

De nem értettem. Sosem fogom megérteni. Tizenhárom éve vagyunk házasok Gáborral. Együtt építettük fel az életünket egy panelben Zuglóban, minden forintot félretettünk, hogy egyszer majd saját házunk lehessen. Mindig is tudtam, hogy Gábor szülei szerényen élnek vidéken, de azt is, hogy a házuk – az a régi vályogház a falu szélén – egyszer majd rá marad. Legalábbis ezt gondoltuk.

Aztán jött az a vasárnap délután. Meghívtak minket ebédre. Már a levesnél éreztem, hogy valami nincs rendben: Ilona szokatlanul csendes volt, László pedig kerülte Gábor tekintetét. A desszert után végül kibökték: „Úgy döntöttünk, hogy a házat Zsuzsának adjuk.” Zsuzsa, Gábor húga, aki mindig is a család kedvence volt. Aki sosem dolgozott igazán keményen, mindig mindent megkapott.

Gábor csak némán bólintott. Én viszont nem tudtam magamban tartani a dühömet. – Miért? – kérdeztem. – Miért nem Gábor? Miért nem osztjátok el igazságosan?

Ilona sírni kezdett. – Zsuzsa egyedül van a két gyerekkel… Tudod, milyen nehéz neki…

– És nekünk nem nehéz? – vágtam vissza. – Mi is dolgozunk reggeltől estig! Gábor sosem kért tőletek semmit!

Azóta nem beszéltem velük. Gábor próbált békíteni, de én képtelen vagyok megbocsátani ezt az igazságtalanságot. Minden nap eszembe jut az a jelenet: Ilona könnyei, László rideg arca, Zsuzsa önelégült mosolya.

A munkahelyemen is nehezebben koncentrálok. Mindig is hittem abban, hogy jobb egy szerény fizetésért dolgozni, mint másra támaszkodni. Ezért sem fogadtam el soha Gábor kérését, hogy maradjak otthon. Most mégis úgy érzem, mintha minden erőfeszítésünk hiábavaló lett volna.

Egy este Gábor halkan megszólalt mellettem:
– Anna… Nem akarom elveszíteni a családomat.
– Már elveszítetted – válaszoltam keserűen.

Ő csak nézett rám azokkal a szomorú barna szemeivel. Tudtam, hogy fáj neki ez az egész, de mégsem tudott kiállni magáért. Mindig is ilyen volt: csendes, békés ember. Én viszont nem tudok hallgatni az igazságtalanság láttán.

A barátaink sem értik. Kata egyszer azt mondta: – Anna, engedd el! Nem éri meg tönkretenni a házasságodat emiatt.
De hogyan engedhetném el? Hogyan nézzek tükörbe úgy, hogy tudom: Gábort megalázták? Hogy mindazt, amit együtt felépítettünk, semmibe vették?

Közben Zsuzsa beköltözött a házba. A Facebookon posztolja az új kertet, a felújított konyhát. Minden alkalommal összeszorul a gyomrom. Gábor néha titokban megnézi a képeket – azt hiszi, nem veszem észre –, és ilyenkor még csendesebb lesz.

Karácsonykor meghívtak minket vacsorára. Gábor könyörgött, hogy menjünk el – legalább ő miatta. Végül beadtam a derekam. Az asztalnál mindenki feszült volt; Ilona próbált kedveskedni, de én csak udvariasan mosolyogtam. Zsuzsa ajándékot hozott nekünk: egy bögrét „Család” felirattal.

Hazafelé Gábor megtörten mondta:
– Sajnálom…
– Nem neked kell sajnálnod – feleltem halkan.

Azóta még kevesebbet beszélünk egymással is. Mintha ez az örökség elvette volna tőlünk azt is, ami eddig összetartott minket: a hitet abban, hogy együtt bármire képesek vagyunk.

Sokszor gondolkodom azon: vajon én vagyok túl büszke? Vagy tényleg ekkora igazságtalanság történt? Lehet-e újra bízni azokban, akik egyszer már hátat fordítottak nekünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen sérelmet? Vagy örökre ott marad a szívemben ez a seb?