Az örökség árnyékában: Egy ismeretlen nő mindent elvitt

– Nem hiszem el, hogy ezt tette velem! – kiáltottam, miközben a végrendelet papírja remegett a kezemben. A szobában csend volt, csak az óraketyegés hallatszott, és anyám halk sóhaja, ahogy a kanapén ült mellettem. Az ügyvéd, dr. Szabó, zavartan igazgatta a szemüvegét.

– Sajnálom, Zsuzsa, de ez a végrendelet… minden jogilag rendben van – mondta halkan.

A férjem, Gábor, akivel húsz éve együtt éltem, akivel együtt öregedtünk meg ebben a kisvárosban, mindent egy bizonyos Kovács Anikónak hagyott. Egy nőnek, akiről soha életemben nem hallottam. A családi házunkat, a közös vállalkozásunk felét – azt is, amit én is felépítettem vele –, sőt még a bankszámlán lévő pénzt is. Nekem csak néhány régi fénykép és egy üzenet maradt: „Köszönöm az éveket.”

A fejem zúgott. Anyám odahajolt hozzám:

– Zsuzsa, biztosan van valami magyarázat… Talán tévedés történt.

De tudtam, hogy nem volt tévedés. Gábor mindig mindent pontosan intézett. Az ügyvéd is megerősítette: minden aláírás stimmelt, minden dátum rendben volt.

Aznap este egyedül ültem a konyhában. A hűtő zúgása és a régi falióra kattogása volt az egyetlen társaságom. Előttem egy pohár bor, amit már órák óta szorongattam. Az emlékek kavargó örvénye húzott le: az első találkozásunk a gimnáziumban, amikor még csak egy évfolyammal járt fölöttem; a közös séták a Tisza-parton; az első lakásunk panelrengetegében; a vállalkozásunk indítása, amikor mindketten mindent kockára tettünk.

– Hogy tehette ezt velem? – suttogtam magam elé.

Másnap reggel felhívtam Gábor húgát, Katát. Ő mindig közel állt hozzánk.

– Kata, tudsz valamit erről az Anikóról? – kérdeztem remegő hangon.

– Zsuzsa… én… – hallgatott egy pillanatig. – Hallottam már róla. Gábor néha emlegette, de sosem mondott semmi konkrétat. Azt hittem, csak egy régi barát.

A szívem összeszorult. Vajon tényleg csak barát volt? Vagy valami több? Az árulás gondolata lassan mérgezte meg minden emlékemet.

A következő hetekben mindenki rólam beszélt a városban. A boltban suttogtak mögöttem: „Láttad Zsuzsát? Hallottad, mi történt vele?” A barátaim közül sokan elfordultak tőlem – mintha én lennék hibás azért, hogy Gábor így döntött.

Egy este váratlanul becsöngetett hozzám egy nő. Középkorú volt, szőke haja kontyba tűzve, szemében fáradt szomorúság.

– Kovács Anikó vagyok – mutatkozott be halkan.

A gyomrom görcsbe rándult.

– Mit akar? – kérdeztem ridegen.

– Szeretnék beszélni magával… Zsuzsa, ugye? – bólintottam. – Nem tudtam, hogy Gábor mindent rám hagyott. Én… csak segítettem neki az utolsó hónapokban. A kórházban is ott voltam mellette. Tudta, hogy beteg?

Megráztam a fejemet. Gábor soha nem beszélt betegségről.

– Nem mondta el magának? – Anikó hangja megremegett.

– Nem – válaszoltam halkan.

– Akkor… talán ezért döntött így. Hálás volt nekem… de nem akart magának fájdalmat okozni.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Dühös voltam rájuk – Gáborra és Anikóra is –, de leginkább magamra: hogy nem vettem észre semmit.

Az elkövetkező hónapokban próbáltam új életet kezdeni. Elköltöztem abból a házból, ahol minden sarok Gábor emlékét őrizte. Visszatértem a régi munkámhoz az iskolában, ahol gyerekekkel foglalkoztam. De minden nap újabb harc volt: harc a magánnyal, harc az önváddal, harc azzal az érzéssel, hogy mindent elveszítettem.

Anyám gyakran látogatott:

– Zsuzsa, ne hagyd, hogy ez tönkretegyen! Te erős vagy!

De néha úgy éreztem, csak egy üres héj vagyok.

Egy év telt el. Egy nap levelet kaptam Anikótól. Ebben leírta: szeretné velem megosztani az örökséget. Nem akarja megtartani azt, ami nem az övé.

Sokáig gondolkodtam rajta. Végül találkoztunk egy kávézóban.

– Nem tudom elfogadni – mondtam neki. – Ez már nem változtat semmin. Amit elveszítettem, azt nem adhatja vissza semmi pénz vagy ház.

Anikó bólintott:

– Értem… De ha valaha szüksége lesz valamire…

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg lehet újrakezdeni? Meg lehet bocsátani annak, aki elvette tőlem mindazt, amit szerettem? És vajon én valaha újra bízni tudok valakiben?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre bennünk marad a fájdalom?