Az örökség árnyékában: Egy testvérharc története

– Ez a ház most már az enyém – mondta Gergő, miközben a nappalimban állt, és a kulcsokat forgatta az ujjai között. A temetés utáni nap volt, a gyász még ott ült a mellkasomon, de a szavai mintha egyenesen a szívembe vágtak volna.

– Mit beszélsz? – kérdeztem döbbenten. – Anyu ezt sosem mondta.

Gergő vállat vont. – Az ügyvédnél voltam ma reggel. Az egész hagyatékot rám íratta. A házad is.

A szoba hirtelen hideg lett. Az ablakon túl szürke, esős májusi délután borult a városra, de bennem valami sokkal sötétebb tört fel. Az elmúlt évek emlékei, amikor apu halála után anyuval ketten próbáltuk tartani magunkat, amikor minden este felhívtam, hogy ne legyen egyedül. És most itt állok, és az öcsém azt mondja, minden, amit anyu után hagyott, az övé.

– Ez nem lehet igaz – suttogtam.

– Nézd meg magadnak – tolta elém a papírokat. Az ügyvéd neve ismerős volt: dr. Szabó László, anyu régi barátja. A végrendelet ott feküdt előttem, fekete tintával: „Minden vagyonomat fiamra, Gergőre hagyom.” Egy szó sem esett rólam.

Nem tudtam megszólalni. Gergő arca kemény volt, de a szemeiben valami bűntudatféle villant meg. Vagy csak én akartam ezt látni?

Aznap este nem aludtam. Anyu hangja visszhangzott bennem: „Mindig számíthatsz rám, Zsuzsi.” Hogy tehette ezt? Miért? Egész életemben próbáltam megfelelni neki. Jó tanuló voltam, segítettem otthon, amikor apu beteg lett, én vittem orvoshoz. Gergő mindig is a könnyebb utat választotta: bulik, haverok, néha hetekig nem is láttuk.

Másnap reggel felhívtam dr. Szabót.

– Zsuzsanna, sajnálom, de édesanyja világosan rendelkezett – mondta hűvösen. – Nem kívánt indokolni.

– De miért? – kérdeztem kétségbeesetten. – Miért hagyott ki engem?

– Ezt csak ő tudhatná – felelte.

A következő hetekben mindenki másnak is feltűnt a változás. A barátnőim kérdezgették: „Mi van veled?” De mit mondhattam volna? Hogy anyám elárult? Hogy az öcsém most már jogilag is mindent birtokol?

Gergő közben egyre magabiztosabb lett. Egyik este átjött hozzám.

– Nézd, Zsuzsi, nem akarok veled harcolni – mondta. – De ez most már az én házam. Ha akarsz maradni, fizetned kell bérleti díjat.

– Te tényleg ezt akarod? – kérdeztem sírva. – Együtt nőttünk fel ebben a házban!

– Én csak azt teszem, amit anyu akart – felelte vállat vonva.

A szomszédok is suttogni kezdtek. „Hallottad? A Kerekes lány elvesztette a házát az öccse miatt…” Mindenki tudta, mindenki beszélt róla. A munkahelyemen is nehezebben ment minden. Nem tudtam koncentrálni, folyton azon járt az eszem: mit rontottam el?

Egy este elővettem anyu régi naplóját. Reméltem, találok benne valami magyarázatot. Lapozgattam a megsárgult oldalakat, és végül rábukkantam egy bejegyzésre:

„Gergő mindig is elveszett volt. Zsuzsi erős, ő megáll a saját lábán. Talán így lesz mindkettőjüknek jobb…”

Összeroppantam. Anyám azt hitte, hogy nekem nincs szükségem rá? Hogy az öcsém gyengesége miatt engem ki kell zárni az életéből?

Azóta eltelt fél év. Elköltöztem egy albérletbe Zuglóban. Gergő beköltözött a régi házba, néha látom a kertben cigizni. Nem beszélünk egymással.

A család széthullott. Nagynéném próbált békíteni minket: „Anyátok biztos nem ezt akarta volna!” De mit számít ez már?

Minden nap felteszem magamnak a kérdést: tényleg jobb lett volna így? Vajon anyám valaha is megbánta ezt a döntést? És én valaha képes leszek megbocsátani neki… vagy az öcsémnek?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre elveszett minden?”