Az örökség átka: Mária története Egerből
– Nem fogom hagyni, hogy kisemmizzetek! – ordította László bátyám, miközben a temetés utáni ebédnél remegő kézzel csapott az asztalra. A fekete ruha szinte fojtogatta, arca vörös volt a dühtől. Éva, a húgom, csak lehajtotta a fejét, én pedig próbáltam nyugodt maradni, de belül már akkor éreztem: valami végleg eltört bennünk.
Aznap temettük el anyánkat Egerben, a régi családi ház udvarán álltunk mindannyian. A gyász csendjét először csak halk suttogások törték meg, de ahogy előkerült az örökség kérdése, minden elfojtott sérelem felszínre tört. László szerint neki járna a ház, hiszen ő maradt itthon, ő gondozta anyát az utolsó években. Éva viszont azt mondta, mindhárman ugyanannyit jelentettünk anyának – és mindhárman ugyanannyit érdemlünk.
– Mária, te is mondj valamit! – fordult hozzám László, szinte könyörögve, de a hangjában ott volt az ítélet is.
– Nem tudom… – suttogtam. – Nem akarok veszekedni. Anyu sem ezt akarná.
De már késő volt. Aznap este László becsapta maga mögött a kaput, és hónapokig nem hallottunk felőle. Éva sírt, én pedig csak ültem a régi konyhában, ahol gyerekkorunkban együtt ettük a mákos tésztát. Most minden fal hidegnek tűnt.
A következő hetekben ügyvédek levelei érkeztek. László hivatalosan is követelte a ház teljes tulajdonjogát. Éva dühösen tépte szét a papírokat.
– Hogy lehet ilyen? Hogy felejthette el mindazt, amit együtt átéltünk?
Én próbáltam közvetíteni. Felhívtam Lászlót.
– Laci, beszéljünk erről… Nem lehetne valahogy megegyezni?
– Nincs miről beszélni! – vágta rá. – Ti mindig is összetartottatok ellenem. Most legalább tiszta vizet öntünk a pohárba.
Aztán egy nap Éva is elköltözött Budapestre. A ház üresen maradt. Én maradtam Egerben, minden nap elmentem a ház előtt, de be nem léptem volna. Az emlékek túl nehezek voltak.
Az évek teltek. Karácsonykor mindig reménykedtem, hogy talán most újra együtt leszünk. De László nem jött el, Éva is csak röviden telefonált. A családunkból csak fényképek maradtak – meg egy ház, amely most már csak viták forrása volt.
Egyik este aztán csöngettek. László állt az ajtóban. Megöregedett, a haja őszebb volt, mint emlékeztem.
– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
Leültünk a konyhában. Sokáig hallgattunk.
– Tudod… – kezdte végül –, amikor anya meghalt, úgy éreztem, minden rám szakadt. Haragudtam rátok, mert ti elmentetek, én meg itt maradtam mindennel.
– Mi sem voltunk boldogok – mondtam halkan. – De nem akartunk neked rosszat.
László bólintott. – Talán még most sem késő…
Aznap este először éreztem úgy hosszú idő után, hogy talán van remény. Felhívtuk Évát is videóhíváson keresztül. Sokat sírtunk mindannyian.
Végül úgy döntöttünk: eladjuk a házat, és hárman osztozunk rajta. Nem volt könnyű döntés – de talán ez volt az egyetlen út vissza egymáshoz.
Most itt ülök egy új lakásban Egerben, és nézem anyu régi fényképét. Vajon tényleg meg lehet bocsátani mindent? Vagy vannak sebek, amik örökre velünk maradnak? Ti mit gondoltok erről?