Az összetört ígéret: Egy esküvő árnyékában

– Nem adom oda a lakást, Zsófi. Sajnálom, de nem megy – mondta anyám, miközben a menyasszonyi ruhámban álltam előtte, a nappali sarkában, ahol gyerekkoromban annyit játszottam. A szavai úgy csaptak le rám, mint egy jeges zuhany. A vendégek már gyülekeztek a kertben, apa éppen pezsgőt bontott, de én csak anyám arcát néztem, ahogy remegő kezével a kávéscsészét szorongatta.

– De hát megígérted… – suttogtam. – Megígérted, hogy ha egyszer férjhez megyek, a lakás a miénk lesz. Ez volt az egyetlen biztos pont az életemben.

Anyám tekintete elfordult. – Apáddal elváltunk. Nem tudtam előre… Most nekem sincs hova mennem. Nem tudok máshova menni, Zsófi. Értsd meg.

A könnyeim végigfolytak az arcomon, de nem volt időm sírni. A násznép várt, a vőlegényem, Gergő, már keresett. Aznap este mégis minden megváltozott. Az esküvői vacsora alatt Gergő keze remegett a kezemben.

– Mi lesz most? – kérdezte halkan, miközben a rokonok nevetgéltek körülöttünk.

– Nem tudom – feleltem. – Talán keresünk egy albérletet. Majd megoldjuk…

De nem oldottuk meg könnyen. Az első albérlet egy dohos garzon volt Kőbányán, ahol a szomszéd minden éjjel üvöltözött. Gergő éjszakai műszakban dolgozott egy raktárban, én pedig egy könyvelőirodában próbáltam helytállni nappal. Minden reggel fáradtan néztünk egymásra, és egyre kevesebbet beszélgettünk.

A családommal is megromlott a viszonyom. Anyám hetente hívott, de mindig csak panaszkodott: mennyire magányos, mennyire nehéz neki egyedül. Egyszer sem kérdezte meg, hogy mi hogy vagyunk.

Egy vasárnap délután Gergő anyukájánál ebédeltünk Zuglóban. A leves közben Gergő hirtelen letette a kanalat.

– Meddig akarod még ezt csinálni? – kérdezte halkan.

– Mit? – néztem rá értetlenül.

– Hogy mindenért anyádat hibáztatod. Hogy nem tudsz továbblépni.

Elöntött a düh. – Te nem érted! Neked sosem ígérték meg, hogy lesz egy saját otthonod, aztán vették el tőled az utolsó pillanatban!

Gergő sóhajtott. – Nekem sosem ígérték meg, de legalább nem is vesztettem el semmit.

Hazafelé csendben ültünk a villamoson. Néztem az ablakon túl elsuhanó házakat, és azon gondolkodtam: vajon tényleg csak én ragaszkodom görcsösen ahhoz az elveszett álomhoz?

Az anyámmal való kapcsolatom egyre ridegebb lett. Egyik este felhívott:

– Zsófi, kérlek, ne haragudj rám! Én sem akartam így…

– Akkor miért tetted? – kérdeztem sírva.

– Mert féltem egyedül maradni – suttogta.

Letettem a telefont. Aznap este Gergő átölelt.

– Szeretlek – mondta halkan. – De nem akarom, hogy ez tönkretegyen minket.

A következő hónapokban próbáltam újraépíteni magam. Elmentem terápiára, ahol először mondtam ki hangosan: haragszom anyámra, de félek is attól, hogy elveszítem őt örökre. Gergővel új albérletbe költöztünk Újpestre; kicsi volt és zajos, de legalább a miénk volt.

Egy év telt el az esküvő óta. Anyám néha meglátogatott minket; mindig hozott süteményt és próbált mosolyogni, de a köztünk lévő falat egyikünk sem tudta áttörni igazán.

Egy este Gergővel ültem az ablakban és néztem a várost.

– Szerinted valaha megbocsátok neki? – kérdeztem halkan.

Gergő vállat vont. – Talán nem kell teljesen megbocsátani. Elég lehet elfogadni, hogy ő is csak ember.

Most itt ülök, és azon gondolkodom: vajon tényleg megéri-e az álmainkért feláldozni a családi békét? Vagy csak én ragaszkodom görcsösen ahhoz, ami már sosem lehet az enyém?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább el kell engedni mindent és újraépíteni magunkat?