Az otthonom ára: Amikor a család széthullik egy lakás miatt

– Anya, nekem most tényleg szükségem lenne arra a pénzre. Nem értem, miért nem tudod elfogadni, hogy eladom a részemet! – kiabálta Zsófi, miközben az asztalnál ültem, és a kezem remegett a teáscsésze felett.

Nem tudtam megszólalni. Csak néztem a lányomat, akit egykor a karomban ringattam, amikor félt az éjszakától. Most ő volt az, aki engem félelembe taszított. A lakás, amelyet még a szüleimtől örököltem, mindig is a biztonságot jelentette számomra. Itt nőttem fel, itt neveltem fel Zsófit és Balázst is. Amikor néhány éve úgy döntöttem, hogy mindkettőjük nevére íratom a lakást – fele-fele arányban –, azt hittem, ezzel megkímélem őket a későbbi vitáktól.

– Zsófi, kérlek… – suttogtam. – És én? Hol fogok lakni, ha idegenek veszik meg a részedet?

– Majd megoldjuk! – legyintett. – Talán Balázs megveszi tőlem. Vagy te is beszállhatsz valamennyivel. De nekem most tényleg kell az a pénz, anya! Nem érted? Az élet nem áll meg csak azért, mert te félsz a változástól.

A szívem összeszorult. Balázs azóta sem szólt hozzám, mióta megtudta, hogy Zsófi el akarja adni a részét. Ő mindig is csendesebb volt, de most dühösen vágta rám a telefont: „Ezért nem szabadott volna ráírni semmit! Most tessék, anya, egymásnak estünk!”

Azóta minden este egyedül ülök a nappaliban, és hallgatom a ház csendjét. A falak mintha visszhangoznák a múltat: gyerekzsivaj, karácsonyi vacsorák, veszekedések és kibékülések hangját. Most csak az én szuszogásom hallatszik.

Zsófi nem érti, mennyire félek. Ha eladja a részét egy idegennek, az új tulajdonos bármikor beköltözhet ide. Vagy – rosszabb esetben – eladhatja az egész lakást, és én mehetek amerre látok. Hatvanhárom éves vagyok. Hová mennék innen? Egy albérletbe? Egy idősotthonba? Vagy Balázshoz költöznék be, aki már így is haragszik rám?

A szomszédasszonyom, Marika néni is csak legyintett:
– Drága Ilonka, sose írj rá semmit a gyerekekre! Az enyémek is egymás torkának estek az örökség miatt.

De én jót akartam. Mindig is azt akartam, hogy Zsófi és Balázs ne veszekedjenek semmin. A férjem halála óta csak ők maradtak nekem. Azt hittem, ha mindkettőjüknek adok valamit, akkor majd összetartanak.

Most viszont úgy érzem magam, mint egy bűnös bíró: ítéletet hoztam saját magam ellen.

Egyik este Zsófi újra felhívott.
– Anya, beszéltem egy ingatlanossal. Már van is érdeklődő! Ha minden jól megy, két hónap múlva elköltözhetek Pestre.

– És én? – kérdeztem halkan.

– Majd megoldjuk! – mondta újra türelmetlenül.

Balázs közben üzenetet írt: „Ha Zsófi tényleg eladja, én nem maradok ebben az egészben benne. Eladom én is.”

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Felkeltem, végigjártam a lakást: megsimogattam a régi kanapét, ahol Zsófi először olvasott fel nekem mesét; megálltam az ablakban, ahol Balázs órákig nézte az esőt kisfiúként. Minden tárgyhoz emlék kötött.

Másnap reggel Zsófi beállított hozzám.
– Anya… – kezdte feszengve. – Ne haragudj rám. Tudom, hogy nehéz ez neked… De nekem is nehéz! Nincs pénzem albérletre Pesten, nincs előrelépés az életemben… Nem akarok egész életemben ebben a kisvárosban maradni!

– De mi lesz velem? – kérdeztem újra könnyes szemmel.

– Nem tudom… Talán Balázs segít… Vagy keresünk neked valami megoldást…

A hangja bizonytalan volt. Láttam rajta: ő is fél. De nem tőlem vagy attól, hogy elveszíti az otthonát – hanem attól fél, hogy sosem lesz önálló élete.

Azóta minden nap csak várakozom. Várom, hogy Zsófi mikor szól: „Eladtam.” Várom, hogy Balázs mikor mondja: „Elég volt.” És várom azt is, hogy egyszer talán újra család lehetünk.

De vajon lehet-e még? Vissza lehet-e fordítani ezt az egészet? Vagy tényleg egy lakás ára lett az otthonom és a családom sorsa?

Talán csak annyit kérdezhetek magamtól: Önök mit tennének az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy csak én látom így?