Az ünnep, ami mindent megváltoztatott – Egy testvéri születésnap árnyékában
– Nem megyek oda, és kész! – csattant fel anya, miközben a konyhapultnál dühösen kavargatta a húslevest. A kanál koppant az edény oldalán, ahogy letette. – Minden évben nálunk van a születésnap, ezt Áron is tudja. Miért kell most mindent felforgatni?
Ott ültem a konyhaasztalnál, a kávém már rég kihűlt. Néztem anyát, ahogy próbálja elrejteni a könnyeket, de a hangja elárulta. A levegő vibrált a feszültségtől.
– Talán csak szeretnének valami újat – próbáltam óvatosan. – Áron is felnőtt már, Dóra meg biztos szeretné, ha végre náluk is lenne egy ünnep.
Anya csak legyintett. – Dóra! Mindig Dóra! Mióta az a lány bekerült a családba, minden megváltozott. Régen mindenki boldog volt itt. Most meg…
A telefonom rezgett. Üzenet Árontól: „Ugye jöttök? Fontos lenne nekem.”
A szívem összeszorult. Mindig is közel álltunk egymáshoz, de mióta megnősült, mintha fal épült volna közénk. Dóra kedves volt velem, de anyával sosem találták meg a közös hangot. Anyám szerint Dóra lenézi őt, Dóra szerint anya túl rámenős és mindent irányítani akar.
Este apával beszélgettem a nappaliban. Ő csendes ember, ritkán szól bele a dolgokba.
– Szerinted el kéne mennünk? – kérdeztem.
Apa sóhajtott. – Fiam, egyszer mindenkinek el kell engednie valamit. Anyád fél attól, hogy elveszíti a családot. De ha nem megyünk el Áronhoz, lehet, hogy pont akkor veszítjük el igazán.
Másnap reggel anya már korán fent volt. A konyhában zöldséget pucolt.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Hát ha mégis nálunk lesz… – motyogta.
– Anya, Áron tényleg szeretné, ha most náluk lenne. Nem lehetne egyszer kipróbálni?
Anya letette a kést. – És ha nem lesz olyan jó? Ha nem lesz elég étel? Ha Dóra nem tudja úgy megszervezni?
– Akkor majd segítünk neki – mondtam halkan.
Végül nagy nehezen ráálltunk: elmegyünk Áronékhoz. De anya egész héten ideges volt, minden nap felhozta, hogy biztosan nem lesz jó.
Eljött a nap. Az ajtó előtt álltunk, anya kezében egy tálca pogácsával („csak biztos ami biztos”), apa csendben bólintott. Csengettem.
Dóra nyitott ajtót. Mosolygott, de a szeme idegesen villant anyára.
– Sziasztok! Gyertek be! – mondta kissé erőltetetten.
A lakásban minden csillogott-villogott. Az asztalon hidegtálak, sütemények, torta – minden házi készítésű. Áron büszkén mutatta körbe az új lakást.
Leültünk az asztalhoz. Anya mereven ült, csak nézte az ételeket.
– Remélem ízleni fog – mondta Dóra kissé remegő hangon.
– Biztos nagyon finom – mondtam gyorsan, hogy oldjam a feszültséget.
Áron próbált viccelődni, de mindenki érezte: valami nincs rendben. A beszélgetés akadozott.
Aztán anya megszólalt:
– Tudod, Dóra, nálunk mindig húsleves van ilyenkor…
Dóra arca elvörösödött. – Sajnálom, én most hidegtálat készítettem…
Áron közbevágott: – Anya, ez most más. Próbáljunk meg örülni annak, hogy együtt vagyunk!
Anya felállt az asztaltól. – Nekem ez nem megy! – mondta remegő hangon. – Évtizedekig én tartottam össze ezt a családot! Most meg úgy érzem, már rám sincs szükség…
Csend lett. Apa felállt mellé és megsimogatta a vállát.
– Senki sem akar téged kizárni – mondtam halkan.
Dóra könnyeivel küszködve szólt: – Én csak szerettem volna megmutatni, hogy én is tudok családot teremteni…
Áron odalépett anyához: – Anya, te mindig is fontos leszel nekünk. De kérlek, adj nekünk is esélyt!
Anya lassan visszaült az asztalhoz. Megfogta Dóra kezét.
– Bocsáss meg… csak félek attól, hogy elveszítelek titeket.
Dóra rámosolygott: – Mi is félünk néha… de együtt könnyebb lesz.
Az este végére oldódott a feszültség. Ettünk, nevettünk, még anya is dicsérte Dóra sütijét.
Hazafelé anya csendben ült az autóban. Egyszer csak megszólalt:
– Talán tényleg ideje új hagyományokat teremteni…
Most itt ülök és azon gondolkodom: Vajon hány családban történik ugyanez? Miért olyan nehéz elengedni a régi szokásokat és elfogadni az újat? Ti mit tennétek a helyemben?