Az unoka, aki hazugságban született – Egy budapesti lány drámája a családi titkok és a lelkiismeret között
– Nem vagy a lányom! – csattant fel anyám, miközben a porcelán csésze hangosan koppant az asztalon. A forró tea végigfolyt a terítőn, de egyikünk sem törődött vele. Csak néztem rá, torkomban dobogott a szívem, és azt hittem, rosszul hallok.
– Mit mondtál? – kérdeztem rekedten. A nagymamám, Ilona néni, ott ült mellettem, és remegő kezével megszorította a vállamat. Az ő szeme is könnyes volt.
– Elég volt, Klári! – szólt rá anyámra. – Nem így kellett volna megtudnia.
A levegő megfagyott. A konyha ablakán beszűrődött a nyári napfény, de én csak sötétséget éreztem magamban. Tizenhét éves voltam, érettségi előtt álltam, és azt hittem, ismerem magam. Most viszont minden megkérdőjeleződött.
A nevem Tóth Anna. Budapesten nőttem fel, egy panelházban a XIII. kerületben. Anyám, Klári, mindig kemény volt velem, de azt hittem, csak azért, mert egyedül nevelt. Apámról soha nem beszéltünk – azt mondta, meghalt még azelőtt, hogy megszülettem volna. Ilona néni volt az egyetlen biztos pont az életemben: ő főzött rám, ő vigyázott rám, amikor anyám éjszakázott a kórházban nővérként.
Most viszont minden megváltozott.
– Anna – kezdte Ilona néni halkan –, van valami, amit tudnod kell. Nem véletlenül nem beszéltünk soha az apádról…
Anyám felpattant. – Ne! Nem most! – kiáltotta.
– Most vagy soha! – vágott vissza Ilona néni. – Anna már nem gyerek!
A kezem ökölbe szorult az asztalon. – Mondjátok már el végre! Ki vagyok én?
Ilona néni sóhajtott. – Az apád… él. És nem az volt, akit anyád mondott. Sőt…
Anyám sírni kezdett. – Ne haragudj rám… csak védeni akartalak!
Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam a sötétben, hallgattam anyám halk zokogását a másik szobából. Másnap reggel Ilona néni várt rám a konyhában egy bögre kakaóval.
– Gyere ki velem a temetőbe – mondta halkan.
A Fiumei úti sírkertben sétáltunk a sírok között. Ilona néni egy régi sírhoz vezetett, ahol egy férfi neve állt: Szabó László. – Ő volt az apád… biológiailag. De sosem vállalt fel téged. Anyád egyedül maradt veled…
– És ki tud róla? – kérdeztem.
– Csak mi ketten… és László felesége. Ő is tudta, de sosem keresett téged.
A sírnál állva rájöttem: egész életem hazugságra épült. Dühös voltam anyámra, Ilona nénire, mindenkire. De leginkább magamra: miért nem vettem észre semmit?
Otthon napokig nem szóltam senkihez. Anyám próbált közeledni: főzött nekem rakott krumplit, amit gyerekkoromban szerettem, de nem ettem belőle. Ilona néni is csak csendben ült mellettem esténként.
Egyik este azonban kitört belőlem minden:
– Miért hazudtál nekem? Miért nem mondtad el az igazat? – ordítottam anyámra.
Ő csak sírt. – Mert féltem! Féltem attól, hogy megutálsz… hogy elveszítelek!
– De így is elveszítettél! – vágtam vissza.
Ilona néni közénk állt. – Elég legyen! Anna, anyád mindent megtett érted. Hibázott, de szeret téged!
Hetekig tartott, mire újra szóba álltam anyámmal. Közben az iskolában is minden rosszabb lett: a legjobb barátnőm, Zsófi észrevette rajtam a változást.
– Mi bajod van? – kérdezte egy reggel a villamoson.
– Semmi… csak fáradt vagyok – hazudtam neki is.
De nem bírtam sokáig magamban tartani. Egy délután mindent elmondtam neki a Margitszigeten ülve.
– Szerinted megbocsáthatok nekik? – kérdeztem könnyes szemmel.
Zsófi átölelt. – Szerintem igen… de idő kell hozzá.
Otthon lassan elkezdtem beszélgetni anyámmal újra. Egy este leült mellém:
– Anna… tudom, hogy megbántottalak. De szeretném jóvátenni valahogy.
– Nem tudod jóvátenni… de talán egyszer megbocsátok – mondtam halkan.
Ilona néni közben egyre gyengébb lett. Egyik nap elesett a fürdőszobában; mentőt kellett hívni hozzá. A kórházban ültem mellette, fogtam a kezét.
– Ne haragudj ránk… csak jót akartunk neked – suttogta.
– Tudom… csak fáj nagyon.
Ilona néni pár héttel később meghalt. A temetésen anyámmal egymásba kapaszkodva sírtunk. Akkor értettem meg: csak mi maradtunk egymásnak.
Azóta eltelt két év. Most már egyetemista vagyok az ELTE-n pszichológia szakon. Anyámmal lassan újra megtanultunk bízni egymásban; már nem haragszom rá annyira. Néha még mindig hiányzik Ilona néni; ha főzök vagy takarítok, hallom a hangját fejemben.
Sokszor gondolkodom azon: vajon hány családban élnek még ilyen titkokkal? Hány gyerek nő fel úgy, hogy nem tudja az igazat magáról? Vajon tényleg jobb hazudni a szeretet nevében?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hazugságot? Vagy örökre ott marad a seb?