Az Unoka Neve: Egy Család Szétszakadása

– Nem, Pál, ezt nem fogom megtenni! – csattant fel Katalin, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel. A kisfiunk, Máté, éppen akkor kezdett el sírni a másik szobában, de egyikünk sem mozdult. A levegő vibrált közöttünk, mintha minden kimondatlan szó ott lebegett volna.

– De hát megígérted anyámnak! – sziszegtem vissza, próbálva nem kiabálni. – Megígérted, hogy ha fiunk lesz, apám után nevezzük el. Sándor volt az egész család szíve-lelke…

Katalin szeme villant. – Sándor? Pál, ez a név már rég kiment a divatból! Nem akarom, hogy a fiamat az óvodában kinevessék. Nem érzed, mennyire idejétmúlt?

A hangja kemény volt, de mögötte ott bujkált a félelem is. Tudtam, hogy nem csak a névről van szó. Az anyámról, az apám emlékéről, a családi hagyományokról – mindez összefonódott ebben az egyetlen szóban: Sándor.

Aznap este anyám hívott fel. – Pali, ugye nem felejtetted el apád utolsó kívánságát? – kérdezte halkan. A hangjában ott remegett a remény és a fájdalom is.

– Nem felejtettem el, anya – suttogtam. – De Katalin… ő másképp gondolja.

– Másképp gondolja? – csattant fel anyám. – És te? Te már nem vagy része ennek a családnak? Az apád mindent megtett érted! Legalább ennyit megérdemelne.

Letettem a telefont, és percekig csak ültem a sötétben. A múltam és a jelenem között őrlődtem. Apám emléke ott élt bennem: ahogy együtt pecáztunk a Tiszán, ahogy megtanított biciklizni, ahogy mindig azt mondta: „Pali fiam, a neved viszed tovább.”

Katalin másnap reggel csendben készítette a kávét. – Tudom, hogy fontos neked – mondta halkan –, de nekem is fontos, hogy a fiunknak olyan neve legyen, amit én is szeretek.

– És az én érzéseim? Az én családom? – kérdeztem keserűen.

– Mindig csak róluk van szó! – tört ki belőle. – Soha nem kérdezed meg, én mit szeretnék! Mióta együtt vagyunk, mindig csak alkalmazkodom: a vasárnapi ebédekhez anyádéknál, az ünnepekhez nálatok… Most legalább ebben hadd döntsek én!

A vita egyre hevesebb lett. Anyám naponta hívott, Katalin pedig egyre zárkózottabb lett. A barátaim közül is többen szóltak: „Pali, biztos vagy benne, hogy Katalin szeret? Nem csak kihasznál?”

De én tudtam: Katalin szeret engem. Csak éppen másképp látja a világot. Ő nem nőtt fel abban a faluban, ahol mindenki ismerte egymást, ahol a nevek generációkon át öröklődtek. Neki Budapest volt az otthona: zajos utcák, új lehetőségek, modern gondolkodás.

Egy este Katalin sírva tört ki: – Nem akarok Sándor anyja lenni! Nem akarom azt érezni minden nap, hogy csak egy árnyék vagyok a családod múltjában!

Megöleltem volna, de ellökte magát. Akkor értettem meg igazán: ez nem csak egy névről szól. Ez arról szól, hogy kihez tartozunk igazán. A múlthoz vagy egymáshoz?

A keresztelő napján anyám fekete ruhában jelent meg. A templomban mindenki feszülten figyelte: vajon mi lesz a gyerek neve? Amikor kimondtuk: „Máté”, anyám arca megkeményedett.

A családi ebéd csendben telt. Anyám alig szólt hozzánk. A testvérem, Zsuzsa odasúgta: – Megbántottad anyát…

Éjszaka Katalin mellé feküdtem. – Jól döntöttünk? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom – suttogta vissza –, de legalább most már a saját életünket élhetjük.

Azóta eltelt három év. Anyám ritkán látogat meg minket. Máté boldog kisfiú lett, de minden alkalommal, amikor ránézek, eszembe jut apám arca.

Vajon tényleg egy név képes lehet szétszakítani egy családot? Vagy csak mi nem tudtunk igazán megbocsátani egymásnak?