Az utolsó csepp: Amikor Gábor eladta a jövőnket egy barátságért
– Gábor, mondd, hogy ez csak valami rossz vicc! – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalnál álltam, kezemben a banki értesítővel. A számok vörösen izzottak a papíron: nulla forint. Az utolsó forintunk is eltűnt. Gábor csak állt ott, lehajtott fejjel, mintha a padlón keresné a választ.
– Eszter, kérlek… – kezdte halkan, de nem tudta befejezni.
– Ne mondj semmit! – vágtam közbe remegő hangon. – Ez volt mindenünk! Tudod te egyáltalán, mit jelent ez? Hogy fogjuk kifizetni a lakbért? A gyerekek uzsonnáját? – A hangom elcsuklott. A két kislányunk, Zsófi és Lilla éppen a szobában játszottak, mit sem sejtve arról, hogy az életük egy pillanat alatt darabokra hullott.
Gábor leült velem szemben. – Sanyi bajban van. Nem volt más választásom. Megígérte, hogy visszaadja…
– Sanyi? – szinte felnevettem keserűen. – Sanyi mindig bajban van! És te mindig megmented! De most nem csak magadat sodortad veszélybe, hanem minket is! – A kezem ökölbe szorult az asztalon. – Miért nem beszéltél velem erről?
Gábor csak nézett rám, a szeme tele volt bűntudattal és félelemmel. – Nem akartalak terhelni…
– Nem akartál terhelni? – ismételtem meg dühösen. – Ez nem terhelés, ez árulás!
Aznap este órákig ültem az ágy szélén, miközben Gábor a nappaliban próbált aludni. A gondolataim cikáztak: vajon hol rontottuk el? Mindig is tudtam, hogy Gábor túl jó szívű, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer emiatt veszítjük el mindazt, amiért évekig dolgoztunk.
Másnap reggel korán keltem. A gyerekeknek mosolyogva készítettem reggelit, mintha minden rendben lenne. De belül tombolt bennem a kétségbeesés. Aznap bementem dolgozni az óvodába, ahol dajkaként dolgozom. Az egyik kolléganőm, Ági rögtön észrevette rajtam a változást.
– Eszter, minden rendben? Olyan sápadt vagy…
– Semmi baj – hazudtam automatikusan. De amikor ebédszünetben leültünk egy kávéra, kibukott belőlem minden.
Ági csak hallgatott, majd megszorította a kezem. – Tudod, hogy bármiben segítek. De ezt ne tartsd magadban! Beszélj Gáborral! Vagy legalább valakivel…
Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon tényleg beszélnem kellene-e valakivel. Anyám jutott eszembe, aki mindig azt mondta: „A pénz jön és megy, de a bizalom egyszer megy el, és sosem jön vissza.”
Este Gábor próbált közeledni hozzám.
– Eszter… Kérlek… Próbálok mindent helyrehozni. Felhívtam Sanyit. Megígérte, hogy két héten belül visszaadja a pénzt.
– És ha nem adja vissza? Mi lesz akkor? – kérdeztem fáradtan.
– Akkor majd találok más megoldást…
– Mindig ezt mondod! De most már nem hiszek neked. Nem tudok…
A következő napokban egyre feszültebb lett köztünk a légkör. Gábor később járt haza, én pedig kerültem vele minden komolyabb beszélgetést. A gyerekek is érezték a változást: Zsófi egyre többször kérdezte meg esténként: „Anya, miért vagy szomorú?”
Egyik este Gábor részegen jött haza. Sosem ivott sokat korábban. Most viszont bűzlött az olcsó pálinkától.
– Eszter… Sajnálom… – motyogta.
– Elég volt! – kiabáltam rá. – Nem bírom tovább! Vagy te változol meg, vagy én lépek ki ebből az egészből!
Másnap reggel Gábor nem volt otthon. Egy cetlit találtam az asztalon: „Elmentem Sanyihoz. Addig nem jövök haza, amíg vissza nem szerzem a pénzt.”
Aznap este egyedül fektettem le a gyerekeket. Zsófi odabújt hozzám.
– Anya, ugye minden rendben lesz?
A könnyeim végigfolytak az arcomon.
Két nap múlva Gábor hazajött. Fáradt volt és megtört.
– Visszakaptam a pénzt – mondta halkan.
Nem szóltam semmit. Csak néztem rá: ez már nem az a férfi volt, akit valaha szerettem. Valami végleg eltört bennem.
Aznap este leültünk beszélgetni.
– Eszter… Kérlek… Adj még egy esélyt! Tanultam belőle…
– Nem tudom… Talán idővel… De most szükségem van arra, hogy újra bízhassak benned. És abban sem vagyok biztos, hogy ez valaha sikerülni fog.
Azóta eltelt néhány hónap. Próbáljuk újraépíteni az életünket. De minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg lehet-e újrakezdeni ott, ahol egyszer már mindent elvesztettünk?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak határok, amiket sosem lehet átlépni?