Az utolsó ölelés: Klárka búcsúja és a remény szikrája

– Ne vedd el tőlem! – sikítottam, miközben az ápolónő óvatosan próbálta lefejteni Klárka apró ujjait a kezemről. A szoba fehér csempéi visszhangozták a hangomat, mintha az egész világ csak a mi fájdalmunkat ismerné. Klárka arca sápadt volt, szemei csukva, de én még mindig éreztem a melegét. Anyaként sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen döntést kell hoznom.

A férjem, Gábor, a sarokban állt, arcát a tenyerébe temette. Az orvos halkan beszélt hozzánk, de a szavai mintha egy másik világból érkeztek volna: „Klárka agyhalott. Nincs visszaút.” Ezek a mondatok örökre beleégtek az emlékezetembe. Aztán jött a kérdés, amitől minden megváltozott: „Gondolkodtak már a szervdonáción?”

Az első reakcióm düh volt. Hogy merik ezt felhozni most? Még el sem búcsúztam tőle! Gábor viszont csendben maradt. Aznap este nem szólt hozzám. Csak ültünk egymás mellett a kórházi folyosón, és hallgattuk a gépek monoton pittyegését.

Másnap reggel anyám érkezett be hozzánk. Ő mindig erős volt, de most remegett a hangja: – Kicsim, gondold át… Ha Klárka szervei más gyerekeket menthetnek meg, talán nem volt hiába ez a szenvedés.

– De anya! – kiáltottam rá. – Hogy mondhatsz ilyet? Ő az én lányom! Nem akarom darabokra szedni!

Anyám könnyei végigfolytak az arcán. – Tudom, hogy fáj. De gondolj bele, hány család vár most reményre.

Aznap este Gábor végre megszólalt. – Szerinted mit akarna Klárka? – kérdezte halkan. – Ő mindig segített másokon… Emlékszel, amikor az oviban odaadta a játékát annak a kisfiúnak, aki sírt?

A szívem összeszorult. Klárka valóban ilyen volt: önzetlen, kedves, mindig mosolygott. Talán tényleg ezt akarná.

A döntés meghozatala után minden olyan gyorsan történt. Aláírtuk a papírokat, az orvosok készültek. Én pedig ott ültem Klárka ágya mellett, simogattam a haját és dúdoltam neki azt az altatódalt, amit mindig szeretett:

„Aludj el szépen, kis Klárkám,
Álmodban is veled leszek…”

Aztán eljött az utolsó pillanat. Megcsókoltam a homlokát, és azt suttogtam: – Köszönöm, hogy az anyukád lehettem.

Amikor kiléptem a kórteremből, mintha minden levegő kiszorult volna belőlem. Gábor átölelt, de én csak sírtam és sírtam. Napokig nem tudtam enni, aludni. Mindenhol Klárka illatát éreztem: a kis kabátján, a plüssmackóján, még a párnáján is.

A családunk széthullott. Anyám és apám egymást hibáztatták: „Miért nem vigyáztatok jobban rá?” – kiabálta apám egy este. Gábor bezárkózott magába; esténként csak bámulta a tévét némán.

A barátaim próbáltak segíteni, de nem értették igazán. „Majd idővel jobb lesz” – mondogatták. De én csak dühös lettem rájuk: honnan tudhatnák? Nem ők veszítették el a gyermeküket.

Hetekkel később levelet kaptunk a kórházból. Egy névtelen család köszönte meg Klárka szívét: „A kisfiunk új esélyt kapott az életre.” Először nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel. Egyszerre voltam büszke és végtelenül szomorú.

Egy este Gábor odajött hozzám, kezében Klárka kedvenc mesekönyvével. – Olvassuk el együtt? – kérdezte halkan.

Leültünk egymás mellé, és ahogy olvastam, először éreztem valami halvány reményt: talán egyszer újra tudok majd mosolyogni.

Azóta minden évben gyertyát gyújtunk Klárkáért. A fájdalom sosem múlik el teljesen, de megtanultam együtt élni vele. És amikor arra gondolok, hogy valahol egy másik gyermek élhet tovább az én kislányom szívével… talán mégis van értelme ennek az egésznek.

Vajon helyesen döntöttem? Lehet-e valaha megbékélni egy ilyen veszteséggel? Ti mit tennétek a helyemben?