Az utolsó szelet kenyér – Egy anya csendje a magyar valóságban

– Anya, mikor lesz vacsora? – kérdezte halkan Dóri, miközben a konyhaasztalnál ült, a lábát lóbálva. A hangja olyan vékony volt, mintha attól félne, hogy a kérdésével összetör valamit bennem.

A hűtő ajtaját már harmadszor nyitottam ki aznap este, mintha csoda történhetne, és hirtelen megjelenne benne valami ehető. De csak egy üveg mustár, egy fél fej lilahagyma és egy doboz tej árválkodott benne. A kenyértartóban pedig egyetlen szelet kenyér maradt. Az utolsó.

A panelház ablakán túl már sötétedett, a szomszéd lakásokból kiszűrődő fények és tévéhangok emlékeztettek rá, hogy máshol talán most főtt vacsora illata lengi be a szobákat. Nálunk csak a csend volt, meg az éhség.

– Mindjárt, kicsim – válaszoltam, és próbáltam mosolyogni. A hangom remegett.

Bence, a nagyobbik fiam, már nem kérdezett semmit. Ő csak nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, amikben egyszerre volt gyermeki bizalom és valami felnőttes aggodalom. Tizenkét évesen már túl sokat látott abból, amit nem kellett volna.

A férjem, Gábor, három hónapja elvesztette az állását. Azóta minden nap álláskereséssel telt, de a gyárakban leépítések voltak, az építkezéseken pedig csak feketén lehetett dolgozni – azt meg nem vállalta. Én takarítani jártam egy idős néninek a másik lépcsőházba, de abból alig jött be valami. A családi pótlékot már rég elköltöttük.

Aznap este minden mozdulatom lassú volt és óvatos. Elővettem a kenyeret, és néztem azt az egyetlen szeletet. A gyerekek rám figyeltek. Tudtam, hogy érzik: valami nincs rendben.

– Osszuk el hárman – mondta Bence halkan. – Neked nem kell, anya.

A torkomban gombóc nőtt. Hogy mondhatnám el nekik, hogy egy anya sosem eszik előbb? Hogy inkább éhen halnék, mintsem nektek ne jusson?

– Nem vagyok éhes – hazudtam. – Ti csak egyétek meg.

Dóri odasomfordált hozzám, átölelt hátulról. – Szeretlek, anya.

A könnyek ott égtek a szememben, de nem engedhettem meg magamnak, hogy sírjak. Erősnek kellett maradnom. A kezemmel kettétörtem a kenyeret, aztán még egyszer félbevágtam. Mindkettőjüknek adtam egy-egy darabot.

– Köszönöm – mondta Dóri, és lassan rágni kezdte.

Bence csak bólintott, de láttam rajta: tudja, hogy ez minden.

Amikor lefeküdtek aludni, még sokáig ültem a sötét konyhában. Hallgattam a panelház neszeit: valahol nevetés szűrődött át a falon, máshol egy tévé harsogott. Nálunk csak az üres tányérok koppantak halkan egymáshoz.

Gábor később jött haza. Fáradt volt és megtört.

– Volt valami enni? – kérdezte halkan.

– Volt – válaszoltam gyorsan. Nem akartam még neki is fájdalmat okozni.

Leült mellém, és csak néztük egymást. Nem kellett beszélni: mindketten tudtuk, hogy ez most több annál, mint hogy nincs pénz vagy munka. Ez már szégyen volt. Az anyai szégyen, hogy nem tudok gondoskodni róluk; az apai szégyen, hogy nem tud hazahozni semmit.

– Holnap bemegyek a piacra – mondta végül Gábor. – Talán találok valami alkalmit.

– Jó lesz – feleltem halkan.

Az éjszaka lassan telt el. Hallottam Dóri álmában felsíró hangját; talán éhes volt még mindig. Bence csendben feküdt az ágyában – biztos vagyok benne, hogy ő sem aludt el könnyen.

Másnap reggel újra felkeltem hajnalban. Megmostam az arcomat hideg vízzel, hogy eltüntessem a sírás nyomait. A tükörben egy fáradt nőt láttam: karikás szemekkel, meggyötört arccal. De anya voltam – és az anyák nem adhatják fel.

A szomszéd nénihez indultam takarítani. Útközben találkoztam Marikával a lépcsőházból.

– Hogy vagytok? – kérdezte együttérzően.

– Megvagyunk – feleltem gyorsan.

De Marika nem hagyta annyiban. – Ha kell valami… szólj! Tudod jól.

Bólintottam, de nem kértem semmit. A büszkeségem még mindig erősebb volt az éhségnél.

A nap végén Gábor üres kézzel jött haza: nem volt munka a piacon sem. A gyerekek csendesek voltak; Dóri rajzolt valamit egy régi újság hátuljára, Bence pedig olvasott – vagy legalábbis úgy tett.

Este újra leültem a konyhában. Most már semmi sem maradt: se kenyér, se tej. Csak én maradtam meg az anyai szeretetemmel és a tehetetlenségemmel.

Aztán egyszer csak Dóri odajött hozzám.

– Anya… ugye holnap jobb lesz?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem őt és Bencét is magamhoz húztam.

Most itt ülök ebben a sötét konyhában és azon gondolkodom: vajon hány anya sírja el magát így csendben esténként Magyarországon? Hányan érzik úgy magukat tehetetlennek és szégyenkezve? Vajon meddig bírjuk még így? És ki meri kimondani végre hangosan: elég volt?