Azt hittem, befogadtak – de egyetlen este mindent megváltoztatott

– Miért nem szóltál, hogy nem szereted a töltött káposztát? – kérdezte Éva néni, a férjem anyja, miközben a kanál hangosan koppant a porcelántányéron. A családi asztal körül mindenki rám nézett. A férjem, Gábor zavartan lesütötte a szemét, mintha ő is szégyellné magát helyettem.

A szívem hevesen vert. – Nem akartam zavarni… – suttogtam, de a hangom elhalt a csendben. Az egész vacsora alatt úgy éreztem magam, mintha egy idegen lennék ebben a házban, ahol mindenki ismeri egymás gondolatait, csak én vagyok az, aki mindig kívülálló marad.

Gyerekkoromban, amikor anyám elhagyott minket, apám pedig csak dolgozott és hallgatott, mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd lesz egy igazi családom. Egy olyan hely, ahol nem kell magyarázkodnom, ahol nem kell attól félnem, hogy valamit rosszul csinálok. Amikor Gáborral megismerkedtem az egyetemen, és először elvitt a szüleihez vidékre, azt hittem, végre megtaláltam ezt a helyet.

Az első években minden olyan idillinek tűnt. Éva néni mindig sütött nekem valamit, amikor mentünk hozzájuk, és Laci bácsi, Gábor apja, órákig mesélt a régi időkről. Aztán valami megváltozott. Talán akkor kezdődött, amikor Gábor elveszítette az állását, és ideiglenesen visszaköltöztünk hozzájuk. Akkoriban azt hittem, hogy segíteni akarnak nekünk – de most már tudom, hogy csak tűrtek.

A vacsora után Éva néni félrehívott a konyhába. – Figyelj ide, Zsófi – mondta halkan, de éreztem a hangjában a feszültséget –, tudom, hogy nem vagy hozzászokva ezekhez a dolgokhoz. De nálunk vannak szabályok. Itt nem szokás válogatni az ételben.

– Nem válogattam… – próbáltam védekezni.

– De igen. És ezt mindenki látta. – A szavai úgy csaptak arcon, mint egy pofon.

Aznap este Gábor is csak annyit mondott: – Anyámnak igaza van abban, hogy próbálj jobban beilleszkedni. Tudod, mennyire fontos neki a család összetartása.

Nem aludtam egész éjjel. Az ablakon át néztem a sötét udvart, és azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok a hibás? Tényleg ennyire nehéz engem elfogadni? Vagy csak sosem voltam elég jó?

Másnap reggel Éva néni már korán fent volt. A konyhában állt és tésztát gyúrt. Amikor beléptem, rám sem nézett. – Jó reggelt – mondtam halkan.

– Jó reggelt – felelte szárazon.

Aztán Laci bácsi is bejött. – Zsófi, segítenél behozni a fát? – kérdezte kedvesen.

– Persze – mondtam hálásan, hogy legalább ő nem haragszik rám.

Kint a fáskamrában Laci bácsi rám mosolygott. – Ne vedd magadra anyád szavait. Ő ilyen. Mindig is ilyen volt. De hidd el, idővel megszokja az embert.

– Már három éve próbálkozom… – mondtam elcsukló hangon.

– Tudom. De te erős vagy. És Gábor szeret téged.

De vajon tényleg szeret? Vagy csak megszokásból van mellettem? Ezek a gondolatok egész nap kísértettek.

Aznap este Gáborral összevesztünk. – Nem bírom tovább ezt az állandó feszültséget! – kiabáltam rá.

– Akkor menjünk el innen! – vágta rá dühösen.

– És hova? Nincs pénzünk albérletre! Te is tudod!

– Akkor viseld el! – mondta ridegen.

Sírtam. Nem tudtam abbahagyni. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek: tehetetlenül és magányosan.

A következő napokban minden mozdulatomat figyelték. Ha túl sokáig maradtam fent este, Éva néni megjegyezte: „Nálunk korán kelünk.” Ha nem ettem meg mindent a tányéromról: „Nálunk nem pazarolunk.” Ha telefonáltam az apámmal: „Nálunk nem beszélünk ki családi ügyeket idegeneknek.”

Egyik este Gábor későn jött haza. Fáradt volt és ingerült. – Miért nem tudsz kijönni anyámmal? Miért kell mindig mindent túlgondolnod?

– Mert fáj! Fáj, hogy sosem érzem magam itthon! Fáj, hogy mindig csak hibázom!

– Sosem leszel elég jó neki… – mondta halkan Gábor.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: talán sosem fogadnak be igazán. Talán csak egy vendég vagyok ebben a házban – egy vendég, aki túl sokáig maradt.

Aznap éjjel összepakoltam néhány ruhát és kimentem az udvarra. Az őszi levegő hideg volt és csípős. Felhívtam apámat.

– Gyere haza, kislányom – mondta csendesen.

Másnap reggel Gábor nem értette, miért akarok elmenni. – Ez most komoly? Feladod?

– Nem feladom… Csak már nem bírom tovább azt érezni, hogy sosem vagyok elég jó.

Hazamentem apámhoz Budapestre. A régi lakásban minden olyan ismerős volt és mégis idegen. Apám csendben ült velem szemben az asztalnál.

– Tudod… mindig azt hittem, hogy majd egyszer boldog leszel egy igazi családban – mondta halkan.

– Én is azt hittem…

Azóta eltelt fél év. Gábor néha ír nekem, de már nem tudom visszamenni oda. Most tanulom újra felépíteni magamat – megtalálni azt az értéket magamban, amit mások sosem láttak meg bennem.

Vajon tényleg létezik olyan család, ahol feltétel nélkül elfogadnak? Vagy csak nekem kell végre megtanulnom elfogadni önmagamat?