„Azt hittem, öröm lesz, ha Julcsi nálam lakik – most úgy érzem, idegen vagyok a saját otthonomban”

– Julcsi, kérlek, legalább a cipőidet ne hagyd szanaszét a folyosón! – szóltam rá kissé feszülten, miközben megpróbáltam átlépni a legújabb fehér sportcipőjét, ami pont az ajtóban hevert.

– Jaj, bocsánat, majd elrakom! – válaszolta sietősen, de már a telefonját nyomkodta, és fél füllel sem figyelt rám igazán.

Ott álltam a kis lakásom előszobájában, ahol negyven éve minden tárgy a helyén volt, ahol minden reggel ugyanaz a napfény csillant meg a tükrön. Most viszont mintha minden megváltozott volna. A polcokon sminkek és jegyzetfüzetek sorakoztak, a konyhapulton energiaitalos dobozok és félig megevett müzliszeletek. Az én otthonom, az én menedékem – most mégis idegennek éreztem magam benne.

Julcsi volt az első unokám. Amikor megszületett, még fiatalnak éreztem magam, tele voltam reménnyel és szeretettel. Emlékszem, ahogy kicsi kezeivel bogáncsot szedett nekem az óvodából hazafelé: „Nézd, mama, ezek is szépek!” Akkor még azt hittem, semmi sem választhat el minket egymástól.

Az évek teltek. Julcsi felnőtt, leérettségizett, felvették az ELTE-re magyar szakra. A lányomék vidéken élnek, így kézenfekvő volt, hogy nálam lakjon Budapesten. Büszke voltam rá – és boldog is. Úgy képzeltem, majd esténként együtt vacsorázunk, beszélgetünk az egyetemi élményeiről, segítek neki főzni, mosni. Újra lesz valaki a lakásban, nem leszek egyedül.

Az első hetekben minden olyan volt, mint régen. Julcsi mesélt az órákról, együtt főztünk paprikás krumplit. De aztán valami megváltozott. Egyre később járt haza, gyakran hozott magával barátokat is – hangosak voltak, nevetgéltek a szobájában hajnalig. Én pedig csak ültem a nappaliban és hallgattam őket. Néha próbáltam csatlakozni egy-egy beszélgetéshez, de hamar éreztem: nem rám kíváncsiak.

Egyik este Julcsi barátnője, Zsófi is itt aludt. Reggelre mindenhol üres chipses zacskók és energiaitalos dobozok hevertek. Mire felkeltem volna, már mindketten elrohantak az egyetemre. A konyhában csak egy cetli várt: „Bocsi mama, majd este rendet rakunk!” De estére már újabb buli volt tervben.

Egyre gyakrabban éreztem magam feleslegesnek. Ha szóltam valamiért – például hogy ne hagyják nyitva az ablakot vagy ne hozzanak be idegeneket késő este –, Julcsi csak legyintett: „Mama, ne aggódj már ennyit! Ez csak egy lakás.”

Csak egy lakás? Nekem ez az otthonom! Itt éltem le az egész életemet. Itt sírtam először örömömben és bánatomban is. Itt nőtt fel a lányom is. Most pedig úgy érzem magam benne, mint egy bérlő – vagy inkább mint egy betolakodó.

Egyik este végképp betelt a pohár. Julcsi későn ért haza egy buliból. Én már rég aludtam volna, de nem tudtam lehunyni a szemem addig, amíg nem hallottam meg a kulcs csörgését a zárban.

– Julcsi! – szóltam rá erélyesebben a szokottnál –, Nem lehetne legalább szólni, ha késel? Aggódom érted!

– Jaj mama, ne csinálj már ügyet ebből! Felnőtt vagyok! – vágta rá ingerülten.

– Felnőtt vagy? Akkor viselkedj is úgy! Ez nem kollégium! – mondtam ki végül azt, amit hetek óta magamban tartogattam.

Julcsi csak nézett rám nagy szemekkel. Egy pillanatra csend lett köztünk. Aztán becsapta maga mögött az ajtót és bezárkózott a szobájába.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Forgolódtam az ágyban és azon gondolkodtam: vajon hol rontottam el? Túl sokat vártam tőle? Vagy csak túl régóta vagyok egyedül ahhoz, hogy újra alkalmazkodni tudjak valakihez?

Másnap reggel csendben ültünk egymással szemben a konyhában. Julcsi a telefonját nézte, én pedig próbáltam összeszedni a gondolataimat.

– Julcsi… – kezdtem halkan –, Nem akarok veszekedni veled. Csak szeretném, ha tiszteletben tartanád azt a helyet, ahol laksz… és engem is.

– Tudom mama… Sajnálom – mondta végül halkan –, csak annyira más minden itt Pesten… Néha úgy érzem magam, mintha két világ között lennék.

A szavaiban ott volt minden feszültség: az új élet izgalma és félelme, a szabadság vágya és az otthon hiánya. Talán én sem vagyok könnyű eset – gondoltam magamban –, de ő sem az.

Azóta próbálunk kompromisszumokat kötni: ő igyekszik rendet tartani maga után és néha együtt vacsorázunk. De már nem olyan könnyedén folyik a beszélgetés köztünk. Mintha mindketten félnénk attól, hogy újra megbántjuk egymást.

Most itt ülök a nappaliban egyedül, hallgatom ahogy Julcsi tanul a szobájában. Néha átszűrődik hozzám egy-egy nevetés vagy sóhaj. És azon gondolkodom: vajon lehet-e még olyan meghitt kapcsolatunk, mint régen? Vagy ez már örökre elveszett?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet találni az egyensúlyt két generáció között egy fedél alatt? Vagy el kell engedni azt, ami már nem működik?