„Azt mondta, már nem szeret – Egy anya harca a családért”

– Nem tudom tovább csinálni, Zsuzsa – mondta Gábor, miközben a konyhaasztalnál ült, és a kezében szorongatta a bögréjét. A kávé kihűlt, a tekintete üres volt. Az eső kopogott az ablakon, mintha csak a könnyeimet akarta volna utánozni. A gyerekek még aludtak, a házban csend volt, de bennem vihar tombolt.

– Mit nem tudsz csinálni? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett.

– Ezt… az egészet. Már nem szeretlek. Nem érzem azt, amit régen. El akarok menni.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges szél. Tíz év házasság, három gyerek, közös otthon – mindez semmit sem jelentett? Azonnal éreztem, hogy valami végérvényesen megváltozott.

– És a gyerekek? – suttogtam.

– Majd meglátogatom őket. De nem akarok tovább hazudni magamnak… vagy neked.

Nem tudtam sírni. Csak ültem ott, és néztem azt az embert, akivel annyi mindent megéltem: az első albérletünket Zuglóban, amikor még minden fillért számoltunk; az éjszakákat, amikor együtt virrasztottunk a lázas Marci mellett; a karácsonyokat, amikor együtt díszítettük a fát. Hogy lehet ezt csak úgy eldobni?

Aznap reggel Gábor összepakolt néhány ruhát és elment. A gyerekek még aludtak. Amikor felébredtek, csak annyit mondtam: „Apa elutazott egy időre.” Nem tudtam mást mondani. A legkisebb, Lilla, azonnal sírni kezdett. Marci és Anna csak némán néztek rám.

Az első napokban úgy éreztem magam, mint egy robot. Felkeltem, reggelit készítettem, elvittem a gyerekeket oviba és iskolába, majd dolgozni mentem a könyvelőirodába. Este pedig próbáltam erősnek mutatkozni, de amikor mindenki elaludt, összegörnyedve sírtam a fürdőszobában.

Anyám próbált segíteni, de ő is csak annyit mondott: „Zsuzsa, az apád is elment egyszer… de visszajött.” De én tudtam: Gábor nem fog visszajönni. Nem volt másik nő – legalábbis ezt mondta –, egyszerűen csak elfáradt.

A barátnőim közül sokan azt mondták: „Legalább őszinte volt.” De mit ér az őszinteség, ha közben darabokra hullik egy család? Egyik este Anna odabújt hozzám:

– Anya, apa már nem szeret minket?

– Dehogynem! – öleltem magamhoz remegve. – Csak most máshol kell lennie.

Hazudtam neki. Magamnak is hazudtam. Próbáltam megfejteni, hol rontottam el. Túl sokat dolgoztam? Nem figyeltem eléggé rá? Vagy egyszerűen csak ilyen az élet?

A munkahelyemen is megérezték rajtam a változást. Az egyik kolléganőm, Judit odajött hozzám ebédszünetben:

– Zsuzsa, ha beszélgetni akarsz… én is átmentem ezen pár éve.

Először visszautasítottam, de végül egy péntek délután leültünk egy kávéra. Judit elmesélte a saját történetét: két gyerekkel maradt egyedül, az apjuk új családot alapított. Mégis talpra állt.

– Nem lesz könnyű – mondta –, de idővel újra megtalálod magad.

A napok teltek. Gábor néha felhívta a gyerekeket videón, de sosem kérdezte meg tőlem, hogy vagyok. Egyre inkább úgy éreztem: egyedül vagyok ebben az egészben.

Egyik este Marci dühösen csapta be maga mögött az ajtót:

– Miért ment el apa? Miért nem vagyunk elég jók neki?

Nem tudtam válaszolni. Csak átöleltem őt is.

A szüleim próbáltak segíteni anyagilag is – apám nyugdíjas rendőrként nem keres sokat, de minden hónapban hozott egy kis pénzt vagy főtt ételt. Mégis megalázónak éreztem elfogadni.

A legnehezebb az ünnepek voltak. Karácsonykor Gábor csak egy órára jött át ajándékot hozni. Lilla sírva kapaszkodott belé:

– Apa, maradj még!

De ő csak megsimogatta a fejét és elment.

Az évek alatt lassan megtanultam újra hinni magamban. Elvégeztem egy online tanfolyamot, előléptettek a munkahelyemen. A gyerekek is erősödtek – Anna kiváló tanuló lett, Marci focizni kezdett.

De minden este ott motoszkált bennem a kérdés: vajon tényleg jobb így nekik? Vagy csak magamat nyugtatom ezzel?

Most itt ülök a nappaliban, nézem a három gyermekemet játszani és arra gondolok: lehet-e valaha teljes egy család apa nélkül? Vagy csak megtanulunk együtt élni a hiánnyal?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani annak, aki hátat fordít a családjának? Vagy örökre ott marad bennünk ez az űr?