Bábuként a családi sakktáblán – Egy magyar fiú vallomása

– Már megint nem vagy elég jó, Gergő! – csattant fel anya hangja, ahogy becsaptam magam mögött a szobám ajtaját. A fal túloldalán apa dörmögése hallatszott: – Hagyd már, Éva, majd megtanulja! De tudtam, hogy nem tanulom meg. Nem tudom megtanulni, hogyan legyek az a fiú, akit ők akarnak.

Gyerekkoromban minden napom egy újabb csata volt. Anyám, Éva, mindig azt mondta: „Nézd meg a szomszéd Julcsi fiát! Ő már zongorázik, te meg csak rajzolgatsz egész nap.” Apám, László, csendesebb volt, de a tekintete mindent elárult: csalódottságot, néha haragot. Azt akarták, hogy orvos legyek, mint a nagybátyám. De engem sosem érdekelt a biológia. A rajz és az írás volt az én világom.

Az iskolában is mindig azt éreztem, hogy csak egy báb vagyok. Ha jó jegyet vittem haza matekból, anya büszkén újságolta a barátnőinek. Ha rosszat, napokig nem szólt hozzám. A barátaim – Márk és Zsófi – néha próbáltak bátorítani: „Ne törődj velük, Gergő! Tehetséges vagy!” De én már akkor is féltem nemet mondani.

A legrosszabb az volt, amikor a szüleim veszekedtek miattam. Egyik este, amikor tizenhat éves voltam, hallottam, ahogy anya sírva mondja apának:
– Te sosem foglalkozol vele! Ezért ilyen lusta!
– Én legalább nem hajtom túl! – vágott vissza apa.
Ott álltam az ajtó mögött, ökölbe szorított kézzel. Tudtam, hogy miattam veszekszenek. Vagy legalábbis ezt hittem.

Az érettségi előtt egy évvel anya ultimátumot adott: „Ha nem mész orvosira, ne is számíts tőlünk semmire!” Akkor először próbáltam kiállni magamért:
– Anya, én nem akarok orvos lenni. Rajzolni szeretnék…
– Rajzolni? Az nem munka! Abból nem lehet megélni! – vágta rá dühösen.
Apám csak annyit mondott: „Majd kinövöd.”

Aztán jött az egyetem. Felvettek a Műszaki Egyetemre – kompromisszum volt ez mindenkinek. Nem orvosi, de legalább „rendes szakma”. Az első évben még próbáltam lelkesedni, de minden nap egyre nehezebb lett. A rajzaimat eldugtam a fiók mélyére. Az álmaimat is.

A huszonötödik születésnapomon Zsófi megkérdezte:
– Boldog vagy?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem a kávézóban és néztem az embereket. Vajon ők is így érzik magukat? Vajon hányan élnek mások életét?

A diplomaosztón anyám sírt az örömtől. Apám büszkén veregette meg a vállam. Én csak üresnek éreztem magam. Aznap este elővettem a régi rajzaimat és órákig néztem őket. Mintha egy másik életből maradtak volna itt.

Az első munkahelyemen – egy nagy budapesti cégnél – mindenki robotként dolgozott. Reggel nyolctól este hatig Excel-táblázatok között éltem. Egy nap főnököm, Tamás odajött hozzám:
– Gergő, tehetséges vagy, de mintha nem lennél itt igazán.
Nem tudtam mit mondani. Hogy mondhattam volna el neki, hogy sosem voltam ott igazán?

Az évek teltek. A szüleim egyre többször kérdezték: „Mikor lesz már saját lakásod? Mikor nősülsz meg?” Minden kérdésük újabb teher lett a vállamon.

Egy este apám hívott:
– Gergő, anyád beteg lett. Jó lenne többet hazajönnöd.
Hazamentem vidékre. A régi szobámban ültem, körülöttem gyerekkori könyvek és rajzok. Anyám az ágyban feküdt, sápadtan mosolygott rám:
– Ugye büszke lehetek rád?
Nem tudtam mit felelni.

Aznap éjjel nem aludtam. Az ablakon át néztem a sötét utcát és először éreztem igazi dühöt. Miért kellett mindig másoknak megfelelnem? Miért nem lehettem egyszerűen csak Gergő?

Másnap reggel leültem apámmal a konyhában.
– Apa… én nem vagyok boldog.
Hosszú csend következett.
– Tudom – mondta végül halkan. – Én sem voltam soha igazán az.
Ez a mondat mindent megváltoztatott bennem.

Hazatérve Budapestre elővettem a rajzaimat és feltöltöttem őket egy online galériába. Először féltem: mit szólnak majd hozzá? De aztán jöttek az első visszajelzések: „Gyönyörű munka!”, „Tehetséges vagy!”

Anyám állapota romlott, de egyszer meglátogattam vele együtt egy kiállítást Pesten. Megmutattam neki a képeimet.
– Ezeket te csináltad? – kérdezte meglepetten.
– Igen, anya.
Hosszú ideig nézte őket.
– Talán mégis büszke lehetek rád…

Most harminc felé közeledem. Még mindig küzdök a múlt árnyaival, de már tudom: csak akkor élhetek igazán, ha végre önmagam vagyok.

Vajon hányan élnek még ma is mások elvárásai szerint? Mikor leszünk végre elég bátrak ahhoz, hogy saját életünket éljük?