Bánat és bűntudat: Vajon visszafordíthatóak a hibáim?

– Miért nem tudsz egyszerűen csak velem lenni, András? – kérdezte Réka, miközben a konyhapultnak támaszkodva nézett rám. A hangja remegett, de próbált erős maradni. Az eső dobolt az ablakon, mintha csak a bennem tomboló vihar visszhangja lett volna.

Nem tudtam válaszolni. A szavak ott rekedtek a torkomban, mint egy kimondatlan bocsánatkérés. Réka fiatalabb nálam, tele volt álmokkal, amikor összejöttünk. Azt hittem, vele új életet kezdhetek, elfelejthetem mindazt, amit elvesztettem. De minden egyes nap egyre inkább úgy éreztem, hogy csak menekülök valami elől, amit nem lehet elfelejteni.

A telefonom kijelzőjén új üzenet villant fel: „Apa, holnap jössz az anyuval a szülői értekezletre?” – írta Lilla, a lányom az első házasságomból. A szívem összeszorult. Réka észrevette a pillantásomat.

– Megint Lilla? – kérdezte halkan.

Bólintottam. Réka elfordult, és a mosogatóhoz lépett. Hallottam, ahogy visszatartja a lélegzetét. Tudtam, hogy fáj neki, de nem tudtam mit mondani. Az igazság az volt, hogy minden gondolatom Lilla és az anyja, Zsófia körül forgott. Az emlékek – a közös karácsonyok, a balatoni nyarak – mindennél erősebbek voltak.

Réka egyszerűen nem értette ezt. Ő azt hitte, hogy majd vele minden könnyebb lesz. Hogy majd elfelejtem Zsófiát és Lillát, és csak rá koncentrálok. De én minden este azon gondolkodtam: vajon mi lett volna, ha nem döntök úgy, ahogy döntöttem?

A válásom után gyorsan összeköltöztem Rékával. A barátaim azt mondták, bolond vagyok. Anyám is csak annyit mondott: „Fiam, ne fuss el a problémáid elől.” De én akkor azt hittem, hogy ez a megoldás. Hogy egy új szerelem majd mindent begyógyít.

De most itt álltam egy idegen lakásban, egy idegen nő mellett, és minden este azon kaptam magam, hogy Zsófiával folytatok képzeletbeli beszélgetéseket. Vajon ő is gondol rám? Vajon Lilla hiányol engem?

Egyik este Réka sírva fakadt.

– Nem bírom tovább ezt az árnyékot! – kiáltotta. – Mindig ott van köztünk! Nem tudok versenyezni vele!

– Nem kell versenyezned… – próbáltam mondani.

– Dehogynem! – vágott közbe. – Minden nap érzem! Ha Lilla ír neked, te rögtön felderülsz. Ha Zsófia hív, te kimész a szobából beszélni vele! Én csak pótlék vagyok neked!

Nem tudtam tagadni. Réka igazat mondott. Próbáltam szeretni őt, de nem ment. Az érzéseim Zsófia iránt nem múltak el – csak eltemettem őket egy időre.

Egy hét múlva Lilla születésnapja volt. Réka megkérdezte:

– Eljöhetek veled?

– Szerintem jobb lenne most nélküled mennem – feleltem halkan.

Réka arcán láttam a csalódást és a dühöt.

A születésnapon Zsófia nyitott ajtót. Egy pillanatra megálltunk egymással szemben. Ő is fáradtnak tűnt – talán neki sem könnyebb nélkülem.

– Szeretnék többet lenni Lillával – mondtam neki később a konyhában.

– Akkor miért mentél el? – kérdezte csendesen.

Nem tudtam válaszolni erre sem. Talán soha nem is fogok tudni.

Az este végén Lilla hozzám bújt.

– Apa, miért nem vagy már velünk?

A könnyeimet visszafojtva csak annyit mondtam:

– Néha az emberek rosszul döntenek, kicsim.

Hazafelé menet Réka hívott.

– Mikor jössz haza? – kérdezte fáradt hangon.

– Nem tudom… – suttogtam.

Aznap este először gondoltam komolyan arra: talán vissza kellene mennem Zsófiához és Lillához. De vajon lehet-e még? Vagy már mindent végleg elrontottam?

Azóta minden nap ezen rágódom. Réka egyre távolabb kerül tőlem, én pedig egyre inkább érzem: sosem tudom pótolni azt a családot, amit magam mögött hagytam.

Vajon képes vagyok szembenézni a hibáimmal? Vagy örökre csak menekülni fogok önmagam elől? Ti mit tennétek a helyemben?