Baran, Koza, Kutya – avagy hogyan éltem túl Małgosiával
– Már megint mit csináltál, András? – Małgosia hangja úgy vágott át a reggeli csendben, mint kés a vajon. A konyhában álltam, kezemben a törött bögre darabjaival, és csak reméltem, hogy valahogy el tudom tüntetni a bizonyítékot, mielőtt ő bejön. De persze már késő volt.
– Semmit, csak… – hebegtem, de tudtam, hogy felesleges magyarázkodni. Małgosia mindig mindent észrevett. A szomszédok is biztosan hallották a hangját, ahogy minden alkalommal, amikor valami balul sült el nálam. A házunkban mindenki tudta: én vagyok az ügyetlen András, aki még egy poharat sem tud rendesen megfogni.
Azt mondják, a szerelem mindent legyőz. De mi van akkor, ha épp az az ember, akit szeretsz, az, aki minden nap emlékeztet arra, mennyire kevés vagy? Małgosia egyszerre volt a napfényem és a legnagyobb viharfelhőm. Amikor jó kedve volt, nevetett velem, együtt főztünk lecsót vagy mentünk piacra friss zöldségért. De amikor rossz napja volt – és az utóbbi időben egyre több ilyen nap volt –, minden apró hibámért felelősségre vont.
A barátaink szerint szerencsés vagyok, hogy ilyen erős nő mellett élhetek. De ők nem látták azt az arcát, amit csak nekem mutatott. Azt az arcot, amelyik nem tűrt hibát. Azt az arcot, amelyik miatt esténként a fürdőszobában ültem csöndben, és próbáltam összeszedni magam.
Egyik este, amikor már harmadszor szólt rám aznap – először a szétfröccsent tej miatt, aztán mert elfelejtettem kivinni a szemetet –, leültem az ágy szélére. A kutyánk, Bodri odabújt hozzám. Ő volt az egyetlen lény ebben a házban, aki feltétel nélkül szeretett. Simogattam a fejét, és halkan suttogtam neki:
– Ugye te nem haragszol rám?
Bodri csak nyalogatta a kezemet. Néha úgy éreztem, ő az egyetlen barátom.
A családomban mindig azt tanították: férfinak lenni annyi, mint erősnek lenni. De én sosem voltam igazán erős. Apám szerint túl érzékeny vagyok. Anyám mindig azt mondta: „Andriskám, te majd egy kedves lányt találsz magadnak.” Hát megtaláltam Małgosiát – de néha úgy éreztem, elvesztettem magam mellette.
A legrosszabbak azok a napok voltak, amikor Małgosia anyja is átjött hozzánk. Ilyenkor ketten ültek le velem szemben az asztalhoz, és minden apró hibámat kielemezték.
– Látod, Zsuzsa mama? Mondtam én neked, hogy András nem tud rendesen bánni semmivel! – mondta Małgosia gúnyosan.
– Hát fiam – csóválta a fejét Zsuzsa mama –, egy férfi legyen férfi! Nem ilyen ügyetlen!
Ilyenkor legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. De nem szóltam semmit. Csak ültem ott némán.
A szomszédok is tudták: ha valami eltörik vagy elromlik nálunk, biztosan én vagyok a hibás. Egyszer még Pista bácsi is megjegyezte a lépcsőházban:
– Na mi van András? Megint összetörtél valamit?
Nevetett hozzá, de én csak lesütöttem a szemem.
Az egyetlen menedékem a régi hobbim volt: faragás. Gyerekkoromban apámmal együtt készítettünk kis faállatokat – barant, kecskét, kutyát. Ezeket most is őriztem egy dobozban az ágy alatt. Néha elővettem őket esténként, amikor Małgosia már aludt. Megsimogattam a barant – emlékeztetett arra az időre, amikor még hittem magamban.
Egy este azonban Małgosia megtalálta a dobozt.
– Mi ez a gyerekes hülyeség? – kérdezte gúnyosan.
– Ezek… ezek apámtól vannak – próbáltam magyarázni.
– Felnőtt ember vagy már! Ideje lenne kinőni ebből!
Aznap éjjel nem tudtam aludni. Úgy éreztem, mindenem elveszett: az önbizalmam, a múltam emlékei is nevetség tárgyává váltak.
A fordulópont akkor jött el, amikor egy vasárnap reggel Małgosia előttem is sírni kezdett.
– Nem bírom már ezt! – zokogta. – Minden nap csak veszekedünk! Miért nem tudsz végre felnőni?
Először éreztem együttérzést iránta – hiszen ő is szenvedett ebben az örökös harcban. De aztán rájöttem: talán mindketten elvesztettük önmagunkat ebben a kapcsolatban.
Aznap délután Bodrival sétálni mentem a Duna-partra. Leültem egy padra és néztem a vizet. Vajon tényleg ennyire szerencsétlen vagyok? Vagy csak elhitették velem?
Hazamentem és elővettem újra a faragott állatokat. Egy barant kezdtem faragni – de most nem apámnak vagy Małgosiának akartam bizonyítani vele valamit. Csak magamnak.
Azóta minden este faragok valamit. Néha Małgosia még mindig kiabál velem – de már nem fáj annyira. Kezdem újra megtalálni magam.
Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet feladni önmagunkat valaki más kedvéért? Vajon tényleg csak ügyetlen vagyok – vagy csak nem hiszek már magamban?