Barátnőkből ellenségek: Hogyan szakította szét a fiam esküvője a családunkat

– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem, Zsuzsa! – kiáltottam, miközben a menyasszonyi asztalnál álltam, és a kezem remegett az idegességtől. A fiam, Gergő esküvőjén voltunk, és mindenki minket nézett. A terem megtelt feszültséggel, mintha az egész násznép visszafojtott lélegzettel várta volna, mi történik most.

Pedig ez a nap kellett volna legyen életem legboldogabb napja. Gergő az egyetlen fiam, és mindig is arról álmodtam, hogy majd egyszer büszkén nézhetem végig, ahogy oltár elé vezeti azt a lányt, akit igazán szeret. De arra nem számítottam, hogy éppen a legjobb barátnőm, Zsuzsa lesz az, aki mindent tönkretesz.

Zsuzsával húsz éve voltunk barátnők. Együtt jártunk piacra szombatonként, együtt sírtunk egymás vállán, amikor elhagytak minket a férjeink. A gyerekeink együtt nőttek fel, Gergő és Zsuzsa lánya, Dóri szinte testvérek voltak. Mindig azt mondtuk: mi vagyunk egymás családja is. De az utóbbi években valami megváltozott. Zsuzsa egyre irigyebb lett rám, legalábbis én így éreztem. Folyton versengeni akart: ki főz jobb töltött káposztát, kinek sikerül jobban a karácsonyi bejgli, kinek lesz előbb unokája.

Az igazi törés akkor jött, amikor Gergő bejelentette: megnősül. Nem Dórit választotta – ahogy Zsuzsa titkon remélte –, hanem egy másik lányt, Katát. Zsuzsa először csak mosolygott, de a tekintetében ott volt valami furcsa fény. „Majd meglátjuk, meddig tart ez a szerelem,” mondta egyszer félhangosan.

Az esküvő előtti hetekben minden idegszálam pattanásig feszült. Kata családja vidékről jött, ők más szokások szerint éltek. Az ültetési rend miatt már hetek óta ment a huzavona: ki kivel ülhet egy asztalhoz? Zsuzsa mindenbe beleszólt, mintha ő lenne a menyasszony anyja. „Én csak segíteni akarok!” – mondta újra és újra, de én éreztem: valójában irányítani akar.

A nagy napon mindenki igyekezett mosolyogni. De amikor eljött a vacsora ideje, Zsuzsa odajött hozzám és azt mondta: „Nem gondolod, hogy Gergő túl fiatal még ehhez? Kata nem illik hozzátok.” A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. „Húsz éve vagyunk barátnők!” – suttogtam vissza könnyes szemmel. „Hogy mondhatsz ilyet pont ma?”

Aztán minden elszabadult. Zsuzsa hangosan kezdte kritizálni Katát: „Nézd már, hogy táncol! Egy menyasszony nem viselkedik így!” – mondta a többi vendég előtt. Kata anyja sírva fakadt, Gergő dühösen kiviharzott a teremből. A násznép suttogott: „Mi történt?” A családunk kettészakadt: voltak, akik engem hibáztattak, mások Zsuzsát.

Az este végén ott ültem egyedül az üres teremben. A fiam nem szólt hozzám napokig. Zsuzsa pedig… ő sem keresett többé. Azóta hónapok teltek el. Gergő és Kata elköltöztek Pécsre, ritkán hívnak fel. Zsuzsa lánya is elfordult tőlem; mintha mindketten elvesztettük volna egymást.

Anyám mindig azt mondta: „A családnál nincs fontosabb.” De mi van akkor, ha éppen azok bántanak meg legjobban, akiket a legközelebb engedtél magadhoz? Vajon lehet-e még valaha újra beszélni Zsuzsával? Visszakaphatom-e a fiam bizalmát?

Néha azon gondolkodom: ha akkor csendben maradok, talán minden másképp alakul. De vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak az élet ilyen kegyetlen néha?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb elengedni mindent és újrakezdeni?