Barátság, amelyet az anyaság próbára tett – Egy elveszett kapcsolat története

– Eszter, kérlek, legalább most vedd fel a telefont! – suttogtam kétségbeesetten a mobilomba, miközben a harmadik hívás is kicsöngött válasz nélkül. Az ablakon túl a novemberi eső monoton kopogása csak még jobban ráerősített a lelkemben tomboló viharra. Gyerekkorunk óta minden bajban egymás mellett álltunk, de most, amikor a legjobban szükségem lett volna rá, mintha eltűnt volna a föld színéről.

Eszterrel együtt nőttünk fel egy alföldi kisvárosban. Mindig ő volt a szép, én pedig az okos – legalábbis ezt mondták rólunk a többiek. Az egyetemen is együtt laktunk albérletben, együtt sírtunk szerelmi csalódásokon és együtt nevettünk hajnalig tartó bulikon. Aztán Eszter megismerte Gábort, és minden megváltozott. Először csak ritkábban találkoztunk, de amikor megszületett a kisfiuk, Máté, mintha egy láthatatlan fal emelkedett volna közénk.

Az első hónapokban még próbáltam türelmes lenni. Tudtam, hogy az anyaság nem könnyű, főleg első gyereknél. De ahogy teltek a hetek, Eszter egyre inkább bezárkózott. Már nem érdekelte, hogy milyen ruhát vesz fel, a haját napokig nem mosta meg, és amikor végre sikerült elcsalnom egy kávéra, csak Mátéról beszélt. A régi Eszternek nyoma sem volt – annak a lánynak, aki mindig nevetett, aki imádott táncolni és aki mindenkit elvarázsolt a mosolyával.

Egyik este Gábor hívott fel.
– Zsófi, beszélhetnénk? – kérdezte fáradt hangon.
– Persze, mi történt?
– Eszter… nagyon rosszul van. Nem alszik rendesen, egész nap csak Mátéval foglalkozik. Már velem sem beszél. Nem tudom, mit csináljak.

A hangjában ott volt a kétségbeesés. Megígértem neki, hogy másnap átmegyek hozzájuk.

Másnap reggel korán indultam. Az ajtóban Eszter állt, karikás szemekkel, kócos hajjal, pizsamában. Máté éppen sírt a kiságyban.
– Szia – motyogta halkan.
– Szia. Segíthetek valamiben?
– Nem kell… minden rendben van – felelte gépiesen.

Leültem mellé a kanapéra. Próbáltam beszélgetni vele régi dolgokról: az egyetemi évekről, a közös nyaralásainkról Balatonon, de csak bólintott vagy vállat vont.
– Eszter, mi történt veled? Hol van az a lány, akit ismertem?
– Anyuka lettem. Ez vagyok most – mondta halkan.

A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Láttam rajta, hogy szenved, de nem engedett közel magához senkit. Gábor is csak árnyéka volt önmagának; esténként csendben ültek egymás mellett a nappaliban, mint két idegen.

Az anyósával is összeveszett. Kati néni mindig mindent jobban tudott:
– Régen bezzeg három gyereket is felneveltem segítség nélkül! – mondogatta folyton.
Eszter csak lehajtotta a fejét és hallgatott. Egyre többször mondta nekem is:
– Zsófi, lehet, hogy én vagyok a rossz anya?

Próbáltam segíteni neki: elhívtam sétálni a Margitszigetre, szerveztem közös programokat más anyukákkal is. De Eszter mindig talált kifogást:
– Most nem lehet… Máté beteg… Fáradt vagyok…

Egy nap aztán robbant a bomba. Gábor elköltözött pár hétre az édesanyjához.
– Nem bírom tovább ezt a légkört! – kiabálta Eszterre.
Eszter összeomlott. Felhívott éjjel kettőkor:
– Zsófi… félek… nem tudom egyedül csinálni…

Átmentem hozzá azonnal. Ott ültem mellette egész éjjel. Reggelre kicsit megnyugodott.
– Sajnálom… tudom, hogy elhanyagoltalak téged is… csak… nem találom magam ebben az egészben.

Akkor értettem meg igazán: Eszter nem csak engem veszített el részben, hanem önmagát is. Az anyaság minden energiáját felemésztette; senki nem segített neki igazán – sem Gábor, sem az anyósa, sem én.

Pár hét múlva Gábor visszaköltözött. Elmentek párterápiára is. Lassan-lassan kezdtek újra beszélgetni egymással – és velem is. Eszter néha már eljött velem kávézni; egyszer még fodrászhoz is elmentünk együtt.

De valami örökre megváltozott bennünk. Már nem voltunk azok a gondtalan lányok; mindketten megtanultuk: az élet néha kegyetlenül nehéz tud lenni.

Most itt ülök az ablak mellett és azon gondolkodom: vajon hány nő érzi magát így Magyarországon? Hányan veszítik el önmagukat az anyaságban? És vajon mi barátok mit tehetünk értük igazán?