Bátorság és összetartás: Egy magyar nővér története a frontvonalon

– Marika, kelj fel! Megint bombáznak! – suttogta Eszter, miközben megrázta a vállam. A sátor falán keresztül is hallottam a távoli robbanásokat, de a fáradtság úgy húzott vissza az álomba, mint a sár a bakancsomat. Mégis felültem, mert tudtam, hogy nincs választásom. A Don-kanyarban nem volt helye a gyengeségnek.

A sátorban négyen voltunk nővérek: Eszter, Zsuzsa, Ilona és én. Mindannyian más-más faluból jöttünk, de mostanra testvérekké váltunk. Az éjszakák hidegek voltak, a hó befolyt a bakancsunkba, és néha úgy éreztem, sosem lesz vége ennek a rémálomnak. Mégis, amikor egy-egy sebesült katona bebotorkált hozzánk, minden félelmem eltűnt. Csak az számított, hogy segítsek.

Egyik este, amikor épp egy fiatal honvéd lábából próbáltam kiszedni a repeszdarabokat, halkan sírt. – Ne haragudjon, nővérke – mondta –, csak nagyon fáj. – Nem haragszom – feleltem neki, miközben próbáltam elfojtani a saját könnyeimet is. – Itt mindenkinek fáj valami.

A legnehezebb mégsem a sebek ellátása volt, hanem az otthon hiánya. Karácsony este volt, amikor Eszter elővett egy kis csomagot: anyja küldte neki szaloncukrot. Négyen osztoztunk rajta, mintha aranyat kaptunk volna. – Vajon otthon gondolnak ránk? – kérdezte Zsuzsa halkan. – Anyám biztosan imádkozik értem – mondtam, de közben eszembe jutott apám utolsó szavai: „Marika, ez nem nőknek való hely.”

Sokszor vitatkoztunk erről Eszterrel is. Ő mindig azt mondta: – Ha mi nem lennénk itt, ki törődne ezekkel a fiúkkal? Ki adna nekik reményt? – Igaza volt. De minden alkalommal, amikor egy bajtársunkat elvesztettük, egy darab belőlünk is meghalt.

Egy nap különösen nehéz volt. A front közeledett, és egyre több sebesültet hoztak be. Ilona keze remegett, amikor egy katona vérző mellkasát próbálta bekötözni. – Nem bírom tovább – suttogta nekem később. – Félek, hogy egyszer én sem térek haza. – Megöleltem őt. – Mindannyian félünk. De amíg együtt vagyunk, nem adhatjuk fel.

Az összetartásunk tartott életben minket. Volt egy fényképünk: mind a négyen rajta vagyunk, vastag kabátban, arcunkon fáradt mosollyal. Ezt a képet küldtük haza a családnak bizonyítékul: élünk még. Anyám válaszlevele mindig ugyanazt írta: „Vigyázz magadra, kislányom! Itthon várunk.”

A háború azonban nem csak odakint dúlt; bennem is harc folyt. Egyik este levelet kaptam otthonról: apám megbetegedett. Azt írta anyám: „Ha tehetnéd, gyere haza.” Napokig vívódtam. Hogyan hagyhatnám itt Esztert és a többieket? De hogyan hagyhatnám magára az otthonomat?

Egy este Eszter és én kint álltunk a hóban. – Menj haza, Marika – mondta halkan. – Mi majd vigyázunk egymásra. Az apádnak most rád van szüksége.

Végül döntöttem: elindultam haza. Az út hosszú volt és veszélyes; minden lépésnél attól féltem, hogy sosem látom viszont sem az otthonomat, sem a barátaimat. Amikor végre hazaértem, apám már nagyon gyenge volt. Megfogtam a kezét, és ő csak annyit mondott: – Büszke vagyok rád.

A háború véget ért, de bennem örökre nyomot hagyott. Eszter sosem tért vissza; Zsuzsa és Ilona is eltűntek valahol Oroszországban. Egyedül maradtam az emlékekkel és azzal a fényképpel.

Most is gyakran előveszem azt a képet. Nézem az arcokat rajta, és arra gondolok: vajon megérte? Vajon másképp döntöttem volna, ha tudom, mi vár ránk? És vajon mit jelent igazán bátornak lenni?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak azt, hogy néha választanunk kell két szeretett világ között?