Becsuktam a szemem a férjem árulásai előtt – egészen addig, amíg az utcán össze nem estem

– Miért nem szólsz semmit, Júlia? – kérdezte anyám, miközben a kórházi ágyam mellett ült, és a kezemet szorongatta. A hangja remegett, mintha ő is érezné azt a súlyt, ami a mellkasomat nyomta. Csak néztem a plafont, és próbáltam visszafojtani a könnyeimet. A fehér falak között minden gondolatom visszhangzott: hogyan jutottam idáig?

Aznap reggel is úgy indultam el otthonról, mint mindig. A gyerekek már az iskolában voltak, Gábor – a férjem – pedig sietve csókolt arcon, mielőtt kilépett volna az ajtón. Tudtam, hogy nem a munkahelyére megy. Már régóta tudtam. A telefonján véletlenül megláttam egy üzenetet: „Várlak, szerelmem.” Nem kérdeztem semmit. Nem akartam veszekedni, nem akartam, hogy a gyerekek hallják a kiabálást. Inkább magamba fojtottam mindent.

Aztán az utcán, ahogy a piacról hazafelé tartottam, hirtelen elhomályosult előttem a világ. Egy pillanat alatt minden elsötétült. Arra emlékszem, hogy valaki kiabált: „Valaki hívjon mentőt!” És hogy mennyire fáztam a hideg aszfalton.

A kórházban tértem magamhoz. Az orvos azt mondta, szerencsém volt – csak egy enyhe agyrázkódás és néhány zúzódás. De amikor felébredtem, csak anyám ült mellettem. Gábor sehol. A gyerekeim is csak később jöttek be, miután anyám szólt nekik.

– Hol van Gábor? – kérdeztem halkan.

Anyám csak lesütötte a szemét. – Azt mondta, dolga van.

Akkor értettem meg igazán: amikor szükségem lett volna rá, nem volt mellettem. Az évek alatt mindig én tartottam össze mindent: én szerveztem a családi ünnepeket, én vigyáztam a gyerekekre, én mostam ki Gábor ingeit, még akkor is, amikor tudtam, hogy más nőhöz megy benne.

A kórházi napok alatt sokat gondolkodtam. Anyám minden nap bejött hozzám, hozott levest, mesélt régi történeteket apámról – aki szintén elhagyott minket, amikor kicsi voltam. Akkor megfogadtam magamnak: én soha nem leszek olyan nő, aki eltűri az árulást. Mégis az lettem.

Egyik este, amikor már mindenki hazament, Gábor végre bejött hozzám. Fáradtnak tűnt – vagy inkább idegesnek.

– Hogy vagy? – kérdezte gyorsan, mintha csak le akarná tudni a kötelező köröket.

– Jól – feleltem halkan. – Hol voltál?

– Munka… – motyogta.

– Tudod jól, hogy nem vagyok hülye – mondtam ki végül azt, amit évek óta magamban tartottam. – Tudom, hogy megcsalsz.

Gábor arca megfeszült. Egy pillanatig azt hittem, tagadni fogja, de csak vállat vont.

– Nem akartalak megbántani…

Nevetnem kellett volna ezen az abszurd mondaton, de inkább sírni kezdtem. Minden fájdalmam kitört belőlem: az összes elfojtott könny, minden megalázottság.

– Miért maradtál velem? – kérdeztem remegő hangon.

– A gyerekek miatt… meg… megszokásból talán.

Akkor értettem meg: nem szeret már engem. Talán soha nem is szeretett igazán.

A következő napokban eldöntöttem: elég volt. Amikor hazaengedtek a kórházból, leültem a gyerekeimmel – Dórival és Marcellal – és elmondtam nekik mindent. Nem részleteztem Gábor viszonyait, de elmondtam: apátok és én külön fogunk élni.

Dóri sírt. Marcell dühös volt rám – azt mondta, tönkreteszem a családot. De anyám ott ült mellettem, és fogta a kezemet.

Az első hetek pokoliak voltak. Gábor elköltözött egy albérletbe Zuglóban; néha felhívta a gyerekeket, de egyre ritkábban jelentkezett. Én pedig próbáltam újraépíteni az életemet: visszamentem dolgozni az óvodába dajkának, esténként főztem vacsorát Dórinak és Marcellnak, hétvégente anyámmal sétáltunk a Városligetben.

Sokan azt mondták: bátor vagyok. Én inkább félelmet éreztem – félelmet attól, hogy egyedül maradok; attól, hogy hibát követtem el; attól, hogy a gyerekeim soha nem bocsátanak meg nekem.

Egy este Dóri bejött hozzám a szobába.

– Anya… haragszom rád… de most már értem. Jobb így nekünk.

Akkor először éreztem reményt hosszú idő után.

Most itt ülök az ablakban, nézem az őszi esőt Budapesten, és azon gondolkodom: vajon hány nő él még így? Hányan fojtják magukba a fájdalmukat csak azért, hogy mások boldogok legyenek? Vajon tényleg jobb hallgatni és tűrni… vagy van jogunk végre önmagunkat választani?

Ti mit tennétek az én helyemben? Megéri feladni mindent egy olyan emberért, aki sosem áll mellettünk igazán?