Becsuktam a szemem az ő hűtlenségeire – amíg el nem estem az utcán, és rá nem jöttem, ki áll mellettem igazán

– Miért nem vagy soha otthon, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A kezem már szinte görcsösen szorította a bögrét, de ő csak vállat vont, mintha a kérdésem semmit sem jelentene.

– Dolgom volt, Zsuzsa. Ne kezdjük megint! – mondta fásultan, és már fordult is kifelé a konyhából. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy hazudik. Már hónapok óta éreztem, hogy valami nincs rendben. A telefonját mindig magánál tartotta, az illata idegen parfümöt hordozott, és egyre gyakrabban maradt ki éjszakára is. De én… én becsuktam a szemem. Mert azt hittem, a család egysége mindennél fontosabb.

A lányunk, Dóri tizenhárom éves volt akkor. Egyre többször láttam rajta is a feszültséget. Egy este, amikor Gábor megint nem jött haza időben, Dóri odabújt hozzám a kanapén.

– Anya, apa megint dolgozik? – kérdezte halkan.

– Igen, kicsim – hazudtam neki is. A hazugságok lassan mérgezni kezdték a lelkemet.

Aztán egy szürke novemberi reggelen minden megváltozott. Siettem a piacra, mert Dóri kedvenc palacsintájához akartam friss túrót venni. Az eső szemerkélt, a járda csúszós volt. Egy pillanat alatt történt: elcsúsztam, és hatalmasat estem. A fájdalom azonnal belém hasított – eltört a bokám.

A mentőben csak egyetlen gondolat járt a fejemben: vajon ki fog most mellettem állni? Gábor vagy valaki más? A kórházban órákig feküdtem egyedül. Az orvosok jöttek-mentek, de Gábor sehol. Végül este nyolc körül jelent meg – fáradtan, idegesen.

– Hogy vagy? – kérdezte gyorsan, de a tekintete elkerülte az enyémet.

– Hol voltál egész nap? – suttogtam.

– Nem tudtam hamarabb jönni – felelte ridegen. – Dolgoznom kellett.

A könnyeim eleredtek. Akkor értettem meg igazán: nem számíthatok rá. Másnap reggel azonban valaki más ült az ágyam mellett – az anyám. Már régóta feszült volt köztünk a viszony, mert mindig azt mondta: „Zsuzsa, ne hagyd magad! Egy nőnek is jár boldogság.” Én viszont makacsul ragaszkodtam Gáborhoz és a családhoz.

Anyám most mégis ott volt mellettem. Fogta a kezem, és csendben simogatta a hajam.

– Kislányom, most már látod? Nem vagy egyedül – mondta halkan.

A következő hetekben ő gondoskodott rólam és Dóriról is. Gábor alig jött haza; ha mégis, csak veszekedett vagy hallgatott. Egy este anyám leült mellém.

– Zsuzsa, meddig akarod még ezt tűrni? Nézd meg magad! Fájdalmaid vannak, és még most sem számíthatsz rá…

– De hát… mi lesz Dórival? – suttogtam.

– Dóri azt akarja látni, hogy az anyja boldog. Hogy kiáll magáért. Hogy nem hagyja magát megalázni – mondta határozottan.

Aznap éjjel alig aludtam. Az emlékek kavarogtak bennem: az első randink Gáborral a Margitszigeten; az esküvőnk; Dóri születése… és aztán az elmúlt évek csalódásai, hazugságai.

Egyik délután Dóri bejött hozzám a szobába.

– Anya… félsz nélküle élni? – kérdezte váratlanul.

– Igen… félek – vallottam be könnyek között. – De talán még jobban félek attól, hogy így kelljen tovább élnem.

Dóri átölelt.

– Akkor ne félj! Én itt vagyok veled. És nagyi is.

Aznap este először éreztem valami halvány reményt. Talán tényleg lehet másképp is élni.

Amikor végre hazaengedtek a kórházból, anyám segített mindenben: főzött, takarított, Dórit vitte iskolába. Gábor egyre távolabb került tőlünk – mintha már nem is tartozna ide.

Egy este leültem vele beszélgetni.

– Gábor… én nem akarom ezt tovább csinálni. Nem akarok többé hazudni magamnak sem neked. Ha mást szeretsz… menj el hozzá! De én mostantól magamért és Dóriért fogok élni.

Először csak nézett rám döbbenten, aztán vállat vont.

– Ahogy gondolod – mondta közönyösen.

És ezzel vége is lett mindennek köztünk. Furcsa módon nem fájt annyira, mint vártam. Inkább felszabadulást éreztem.

Azóta eltelt fél év. Anyám és Dóri mindenben támogatnak. Újra elkezdtem dolgozni egy könyvesboltban; minden nap tanulom újra önmagamat szeretni és tisztelni.

Sokszor gondolok arra: mi lett volna, ha nem esem el azon a novemberi reggelen? Talán még mindig becsuknám a szemem Gábor hűtlenségére…

De most már tudom: a boldogságom nem áldozható fel mások hibái miatt.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet tűrni egy kapcsolatban? Várom a gondolataitokat.