Bizalom romokban: Amikor a testvér elárulja a családot

– Hogy tehetted ezt velünk, Gábor?! – kiáltottam, miközben a kezem remegett a papírokkal, amiket aznap reggel találtam meg az apám szobájában. Az asztalon ott hevert a bankszámlakivonat, rajta az ismeretlen utalásokkal és készpénzfelvételekkel. Az egész testem zsibbadt, mintha valaki jeges vizet öntött volna rám.

Gábor csak állt ott, lehajtott fejjel, és nem nézett rám. Anyánk a sarokban ült, arcát a kezébe temetve sírt. Apám, aki már hónapok óta ágyhoz kötött volt az agyvérzése óta, semmit sem értett az egészből. Csak nézett rám azokkal a fáradt, üveges szemeivel.

– Nem érted, Zsuzsa – suttogta végül Gábor. – Nem volt más választásom.

– Nem volt más választásod?! – szinte ordítottam. – Eladtuk a házat, az autót, mindent! Azt mondtad, minden forint apu ápolására megy! Hogy tehetted ezt?

A szomszédok biztosan hallották a veszekedést. A mi csendes utcánkban ritka volt az ilyen hangos szóváltás. De akkor nem érdekelt semmi más, csak az, hogy hogyan árulhatott el minket a saját bátyám.

Az egész történet évekkel ezelőtt kezdődött. Apám mindig is keményen dolgozott, villanyszerelőként járta Budapest paneljeit. Anyám könyvtáros volt egy kis kerületi könyvtárban. Mi, Gáborral, sosem voltunk gazdagok, de szeretetben nőttünk fel. Amikor apu beteg lett, mindketten úgy döntöttünk, hogy mindent megteszünk érte.

Gábor volt az idősebb, mindig is ő volt az erősebb közülünk. Ő intézte az eladásokat: először a régi családi házat Óbudán, aztán az autót is. A pénzt egy közös számlára tettük, amiről ő gondoskodott. Én közben dolgoztam tovább egy iskolában tanárként, anyám pedig otthon ápolta apánkat.

Az első gyanús jel akkor jött, amikor anyám szólt, hogy nem tudja kifizetni az ápolónőt. Azt hittem, csak félreértés történt. De aztán egyre több számla maradt kifizetetlenül: gyógyszerek, orvosi vizsgálatok, sőt még a villanyszámla is. Gábor mindig talált valami magyarázatot: „Késik az utalás”, „Elírták a számlaszámot”, „Majd holnap bemegyek a bankba”.

Aztán azon a reggelen megtaláltam a kivonatokat. Láttam a nagyobb összegeket, amiket készpénzben vett fel – hónapokon át. Az egyik tételnél még egy kaszinó neve is szerepelt.

– Gábor… te szerencsejátékra költötted apu pénzét? – kérdeztem halkan.

Nem válaszolt. Csak állt ott némán.

Anyám zokogása betöltötte a szobát. Éreztem, ahogy bennem is összetörik valami. Az a bizalom, ami gyerekkorom óta összekötött minket Gáborral – mintha sosem létezett volna.

Aznap este nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, hallgattam anyám halk sírását a másik szobából. Apám halkan horkolt. Gábor eltűnt – csak egy SMS-t küldött: „Sajnálom”.

Másnap reggel anyám rám nézett vörös szemekkel:
– Mit fogunk most csinálni, Zsuzsa? Nincs pénzünk semmire.

Próbáltam erős maradni:
– Megoldjuk valahogy. Nem hagyhatjuk cserben apát.

De belül rettegtem. Hogy fogom eltartani mindenkit? Egy tanári fizetésből? Hogy fogom megbocsátani Gábornak? Egyáltalán lehet ezt valaha?

A következő hetekben minden nap küzdelem volt. Kölcsönkértem barátoktól, rokonoktól – de mindenki csak legyintett: „Nálunk sincs mostanában túl sok”. Az ápolónő elment. Anyám egyedül maradt apával napközben, én pedig esténként próbáltam pótolni mindent.

A család széthullott. A rokonok egymásra mutogattak: „Miért nem figyeltetek jobban?” „Miért hagytátok Gábornál a pénzt?” Mindenki okosabb volt utólag.

Egy este Gábor visszajött. Soványabb volt és megtört.
– Zsuzsa… kérlek… segítened kell. Elment minden pénz. Tartozom embereknek… félek.

Nem tudtam rá nézni.
– Segíteni? Neked? Mi lesz apával? Anyával?

– Tudom… elrontottam mindent… csak egyszer hibáztam… – suttogta.

– Ez nem egyszeri hiba volt! Ez árulás! – mondtam sírva.

Aznap este anyám odajött hozzám:
– Ő is a fiam… nem hagyhatjuk teljesen magára…

De én képtelen voltam megbocsátani. Hónapokig nem beszéltem vele. Apám állapota romlott – végül egy állami otthonba kellett vinnünk.

A családunk soha nem lett már ugyanaz. Anyám megöregedett egyik napról a másikra. Én pedig minden nap azon gondolkodom: vajon lehet-e újra bízni valakiben, aki egyszer már elárult? Vagy örökre elveszett bennem ez az érzés?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy van olyan határ, amit soha nem lehet átlépni?