Bocsánatkérés a Színpadon: Egy Barátság Törékeny Határai

– Emese, kérlek, várj! – kiáltottam utána a stúdió folyosóján, miközben a neonfények hidegen csillogtak a linóleumon. A hangom visszhangzott a falak között, de ő csak gyorsított a léptein. A kezem remegett, ahogy utolértem, és megérintettem a vállát. Megfordult, a szeme vörös volt, mintha egész éjjel sírt volna.

– Mit akarsz még, Zsolt? – kérdezte fáradtan. – Már mindent elmondtál.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy igaza van. Már egyszer bocsánatot kértem tőle, de azóta sem lett jobb semmi. Az egész ország látta, ahogy a döntőben hátat fordítottam neki, amikor a zsűri előtt kellett volna kiállnunk egymásért. A családom azt mondta, csak így juthatok tovább, de most már tudom, hogy rosszul döntöttem.

– Nem tudom visszacsinálni – mondtam halkan. – De szeretném, ha meghallgatnál még egyszer.

Emese sóhajtott, és a falnak dőlt. A folyosón csend lett, csak a távoli stúdióból hallatszott be egy zongora hangja. – Mondd el – suttogta.

Leültem mellé a padra. Az ujjaimat tördeltem, mint gyerekkoromban, amikor apám előtt kellett felelnem egy rossz jegy után.

– Amikor bekerültünk a „Magyar Hangok” döntőjébe, mindenki azt mondta, hogy te vagy az esélyesebb. Anyám is… – elakadtam. – Ő mindig azt akarta, hogy én legyek az első. Hogy végre büszke lehessen rám. És amikor az utolsó produkció előtt odajött hozzám a producer, és azt mondta, ha nem segítek neked, nagyobb esélyem lesz… Elhittem neki. Elhittem, hogy ez az egyetlen esélyem.

Emese lehunyta a szemét. – És ezért hagytad, hogy egyedül álljak ki? Hogy mindenki előtt megalázzanak?

– Nem akartam… – suttogtam. – De gyáva voltam nemet mondani. Féltem attól, hogy megint csak a második leszek. Hogy apám majd megint azt mondja: „Zsoltikám, ez sem sikerült.”

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Soha nem sírtam nyilvánosan, de most nem érdekelt. Emese rám nézett, és először láttam rajta valami mást is: együttérzést.

– Tudod, Zsolt – mondta halkan –, én is féltem. Attól, hogy elveszítem a barátságodat. Hogy nem vagyok elég jó. De amikor ott hagytál… az mindennél jobban fájt.

A stúdió ajtaja kinyílt, és bejött Gábor, a rendező. – Két percetek van, aztán kezdődik az élő adás! – szólt ránk mogorván.

Emese felállt, és mély levegőt vett. – Most mit vársz tőlem? Hogy megbocsássak?

– Nem tudom – feleltem őszintén. – Csak azt akarom, hogy tudd: sajnálom. És hogy nélküled ez az egész semmit sem ér.

Csend lett köztünk. Aztán Emese lassan bólintott.

– Menjünk be együtt – mondta végül. – De ez nem jelenti azt, hogy minden rendben van.

Bólintottam. A színpad felé indultunk. A fények vakítóak voltak, a közönség morajlása betöltötte a teret. Ahogy kiléptünk a reflektorfénybe, éreztem Emese kezét a karomon. Nem szorította meg erősen, de ott volt: egy halvány remény arra, hogy talán egyszer újra barátok lehetünk.

Az adás után anyám odajött hozzám az öltözőben.

– Miért nem énekeltél szólót? – kérdezte élesen. – Most biztosan nem te nyersz!

Ránéztem, és először éreztem úgy: nem akarok megfelelni neki.

– Mert fontosabb volt Emese barátsága – feleltem csendesen.

Anyám arca megkeményedett. – Ez nem gyerekjáték! Az életben csak az számít, ki jut feljebb!

– Lehet – mondtam –, de én nem akarok egyedül feljutni.

Aznap este egyedül sétáltam haza a Margit hídon át. Néztem a Dunát, ahogy hömpölyög alattam. Vajon tényleg csak az számít, ki nyer? Vagy van valami fontosabb is?

Talán sosem lesz már olyan köztünk Emesével, mint régen. De legalább megpróbáltam helyrehozni azt, amit elrontottam.

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak sebek, amik örökre megmaradnak?